„Ha összetalálkoznék egy angyallal és egy pappal, előbb a papot köszönteném, mert annak hatalma van az Úr teste fölött.” (Assisi Szent Ferenc)
„Az én hivatásom a szeretet!” Ebből eredően határozta meg az Egyházon belüli helyzetét: „az Egyház, az én Anyám szívében én akarok lenni a szeretet!”
Legyünk apostolok…, mentsük meg elsősorban a papok lelkét… Imádkozzunk, szenvedjünk érettük, és az utolsó napon JÉZUS hálás lesz irántunk.
„Csak imával és áldozattal lehetünk az Egyház hasznára.”
Teréz nem hal meg, hanem belép az örök Életbe, és elkezdi a földöntúli tevékenységét itt a földön a papok között is: „segíteni a papoknak, a misszionáriusoknak, az egész Egyháznak…”
„Azért jöttem a Kármelbe, hogy lelkeket mentsek, és főleg azért, hogy a papokért imádkozzam!”
„Uram, én nem félek a szenvedéstől, nem félek semmitől, csak a magam akaratától. Kérlek, vedd el tőlem, és add nekem a Te Szent Isteni Akaratodat!”
Teréz 1873. január 2-án született Martin Lajos József Szaniszló és Guérin Mária Azélia kilencedik gyermekeként. Két nappal később Mária Franciska Terézia névre keresztelték. Négy éves volt, amikor meghalt az édesanyja, ezért az apa öt lányával – négy fia egészen kicsi korban meghalt – átköltözött Lisieux-be, ott élt a sógora, Guérin Izidor gyógyszerész a családjával. Mindaddig, amíg Teréz kolostorba nem lépett, a Martin család a ,,Les Buissonets”-villában lakott.
Teréz 1881 októberében kezdett iskolába járni a bencés apácákhoz. 1883. március 25-én súlyosan megbetegedett, de pünkösd napján a Szűzanya megjelent neki, rámosolygott és meggyógyította. 1884. május 8- án áldozott először, és kérte az Urat, hogy ,,vegye el a szabadságát”, hogy ,,egy lehessen az isteni erővel”. Annak ellenére, hogy a Szent Jakab plébániához tartoztak, édesapjával minden reggel a székesegyházba, a Mária-kápolnába mentek misére. Elsőáldozásának évfordulójától közel másfél évig súlyos lelkiismereti kétségek kínozták, melyektől 1886 októberében szabadult meg.
Szerzetesi hivatást érzett – erről már két éves korában tanúságot tett -, és a kolostori élet utáni vágyát csak fokozta két idősebb nővérének, Paulinának és Máriának a Kármelbe történt belépése.
1886 karácsonyán élte át ,,megtérését”. Felfogta, hogy Isten a felebaráti szeretetre hívja őt. További elmélyülését hozta a következő esztendőben az a meghívás, amelyet a Megfeszítettől kapott, aki arra hívta, hogy rajta keresztül akarja megváltó vérét kiárasztani a lelkekre. Teréz ettől kezdve többször mondogatta lelkivezetőjének, pater Pichonnak: ,,Nekem az a mennyország, hogy jót tehetek a földön!”
Ez év májusában engedélyezte a gyóntatója, hogy hetenként négyszer áldozzon, majd egy hónappal később egy ötödik áldozás lehetőségét is megadta azzal, hogy a héten előforduló ünnep nem számított a négy áldozás közé.
Ekkor Terézia a Krisztus követését már kívülről tudta. Nagy hatással volt rá, hogy olvashatta Arminjon abbé előadásait: A világ vége és az eljövendő élet titkai (Párizs, 1882) c. könyvet. Az ,,Istennel való ismeretség” gondolata, tudniillik, hogy az ember urának ismeri el Istent, s ő viszont gyermekének és szolgájának ismeri el az embert, megerősítette az örök jutalomba vetett hitét és reményét.
1887 pünkösdjének napján, a vesperás után édesapja megadta a beleegyezését, hogy Teréz belépjen a Kármelbe. Ezután talált rá Teréz erre a mondatra Arminjon könyvében: ,,A jutalmazó Isten hív: most rajtam a sor.”
Júliusban imádkozott egy halálra ítélt gyilkos, Pranzini megtéréséért, s amikor imádsága meghallgatásra talált, „növekedett benne a vágy, hogy napról napra lelkeket mentsen”. Szinte megszállottan a lelkek utáni vágytól, mindent megtett azért, hogy haladéktalanul beléphessen a kármelita apácák kolostorába. A gyógyszerész nagybácsi eleinte hevesen ellenezte a dolgot, de később beleegyezett, hogy karácsonyra Teréz belépjen a kolostorba. Delatroette püspök azonban, aki a kármeliták felettese volt, kategorikusan megtiltotta a belépést.
Ekkor fellebbezéssel fordultak a bayeux-i püspökhöz, s mikor eredménytelen maradt a kérelem, édesapja és Céline nővére kíséretében Teréz Rómába utazott, hogy a pápától kérjen segítséget. XIII. Leó pápa az ügyet az egyházi elöljárókhoz, s végső soron Istenhez utasította.
Ennek az esztendőnek a karácsonya újabb kegyelmet hozott Teréznek, amelyben felismerte a hit próbatételét. December 28-án azonban Hugonin bayeux-i püspök végre megadta a kolostorba lépéshez szükséges engedélyt. De Teréz még mindig nem követhette szíve vágyát, mert most a kolostor priórája késleltette: meg kellett várnia a nagyböjt végét.
Végre 1888. május 9-én Teréz átléphette a lisieux-i Kármel kapuját
„minden illúzió nélkül”, azért hogy „lelkeket mentsen, és elsősorban a papokért imádkozzék”.
Belépése napjának estéjén a priórának a Krisztus követéséből idézett egy sort: „Jézus Krisztust mindennél jobban kell szeretnünk.”
Maria des Anges nővérrel együtt a mosókonyhába küldték, emellett egy lépcsőt és a hálótermet kellett söpörnie.
Ettől a naptól elfoglaltsága a következő volt: hat és fél óra zsolozsma és elmélkedés, öt óra munka, két óra közös foglalkozás, ugyancsak két óra egyéni foglalkozás, fél óra oktatás a novíciák mesternőjétől, összesen egy és háromnegyed óra étkezési idő és hat-hét óra éjszakai pihenés.
Az első öt esztendőben Teréz sokat szenvedett a magánytól. Annak ellenére, hogy a gyóntatója megnyugtatta: mentes a halálos bűntől, sokat küszködött a lelki szárazsággal és az egyedülléttel, melyek lehetetlenné tették számára, hogy másokkal közelebbi kapcsolatot építsen ki. Teréz azonban minden szenvedést természetfeletti örömmel fogadott. Az Úr ugyanis értésére adta, hogy csak a kereszt által akar lelkeket adni neki. Így történt, hogy „a szenvedés iránti készsége olyan fokban növekedett, ahogyan gyarapodtak a szenvedései”.
A kármelitáknál általános szokás szerint 1889. január 10-én nevéhez megkapta „a Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett” rendi nevet. A szerzetesi ruhát ekkor öltötte magára. A beöltözésen édesapja is jelen volt, de mindjárt a beöltözés után kórházba kellett mennie. Mint a beöltözést, a fogadalomtételt is a kolostor papja késleltette, de beavatkozása csak arra adott alkalmat, hogy Teréz belső élete még inkább a misztika felé bontakozzék ki. Ünnepélyes fogadalma előestéjén kegyetlen kísértés lepte meg: vajon elhatározása nem rettenetes öncsalás-e? 1890. szeptember 8-án kelt, kézzel írott fogadalmi formulájában Jézustól a szív és a test vértanúságát kérte, s azt, hogy az Úr tanítsa meg rá, mit jelent az Ő menyasszonyának lenni.
A következő év hozta meg számára pater Alexis Prou felszabadító segítségét. Ugyanebben az évben meghalt a Szent Teréziáról nevezett Genovéva nővér. A kolostorban veszedelmes járvány is kitört, ami több nővér halálát okozta, s ez alkalmat adott Teréznek arra, hogy megmutassa bátor odaadását. Mindezek végeztével engedélyt kapott a mindennapi áldozásra.
1893. február 20-án megválasztották priórának a Jézusról nevezett Agnes nővért, aki Terézt mindjárt kinevezte második újoncmesternőnek. Teréz e tevékenysége során fedezte fel, hogy a lelki gyermekség mennyire hatékony törvény a természetfeletti életben.
Még februárban kezdett verseket írni. Az év végére készült el a Jeanne d’Arc küldetése című drámával, amelyet a következő év januárjában a kolostorban elő is adtak a nővérek. Amikor Teréz édesapja ebben az évben meghalt, szeretett nővére, Céline is belépett a Kármelba, és a Szent Arcról nevezett Genovéva nővér nevet kapta.
1895 januárjában nővérei kérésére és a prióra parancsára elkezdte írni gyermekkora emlékeit. Október 17-én lelki testvérül kapta az egyik kispapot, Belliére-t, aki később belépett a Fehér Atyák társaságába.
Teréz 1896. január 20-án adta át feljegyzései kéziratát a priórának. Ez a munka az Egy lélek története c. könyv első nyolc fejezetét tartalmazza. Nagypéntek éjszakáján Teréz először köpött vért. Nem sokkal utána félelmetes kísértések támadták meg a hite és a reménye kérdéseiben, és e kísértések egészen a haláláig gyötörték.
Május 30-án, ,,életének legvigasztalóbb álma” után kapott egy második lelki testvért, P. Roulland missziós pap személyében. A szeptemberi lelkigyakorlat elején fedezte fel különleges hivatását: „Az én hivatásom a szeretet!” Ebből eredően határozta meg az Egyházon belüli helyzetét: „az Egyház, az én Anyám szívében én akarok lenni a szeretet!”
1897. április 6-tól a prióra összegyűjtötte Teréz különböző mondásait. 1926-ban ez a gyűjtemény Az utolsó szavak címmel jelent meg.
Teréz június 2-ától folytatta a visszaemlékezéseit, s ezekből állt össze az Egy lélek történetének kilencedik és tizedik fejezete. Július nyolcadikán költözött be a betegszobába, s a hónap végén felvette a betegek kenetét. Augusztus 19-én másodszor is megkapta a szent kenet szentségét, és szeptember 30-án ezekkel a szavakkal halt meg: „Istenem, szeretlek!”
Terézt 1923-ban boldoggá, 1925-ben szentté avatták. Ugyanebben az évben, december 14-én a missziók főpatrónájává nyilvánította a pápa, 1944-ben pedig Franciaország második patrónája lett.
Teréz életszentségének és teológiai tanításának jelentőségét sajnos állandóan leegyszerűsítjük a „lelki gyermekség” formulára. Ez pedig nem tükrözi tanításának teljességét, sőt, a kifejezés nem is tőle származik. Ő maga soha nem idézi Szent Máté ismert helyét (18,3), amelyet általában úgy tekintenek, mint Teréz tanításának ősforrását. Ha lényét és tanítását előítéletek nélkül szemléljük, akkor a következő vonások tűnnek elénk:
Első jellemvonása az Úr Jézus iránti szeretet, amely mindent felülmúl, és olyan fokot ér el benne, hogy úgy akarja Jézust szeretni, „ahogyan még senki nem szerette Őt”. „Egyedül Őt akarja megtalálni”, és nem akar soha semmi olyat tenni, amivel megszomorítaná; inkább meghalni akar, mint hogy a legkisebb szándékos hibát is elkövesse. Ez a szenvedélyes és kizárólagos menyasszonyi szeretet vezette rá a vértanúság és a lelkek utáni szomjúságra. Ezzel a szeretettel viselt el mindent, a próbatéteket is, amelyek szüntelenül a Végtelen felé irányuló vágyát hevítették.
Második vonása, hogy misztikusként oldotta meg az életszentség problémáját. A szeretet utáni vágyában, amely a legnagyobb tökéletesség felé ösztökélte, Teréz nemcsak a saját tehetetlenségét ismerte fel, hanem felfedezte – mégpedig az Ószövetségben – Isten anyaian jóságos közeledését is. Amit önmaga számára lehetetlennek látott, az a „szegény Jézusban” elérhetővé vált, aki „lift gyanánt” isteni erejével segít az ember gyengeségein, mégpedig az embernek minden vágyát felülmúló módon, azáltal, hogy a végtelen irgalmasság magasba emeli és magába zárja a lelket.
Ebben a fölismert isteni irgalmasságban rejlik az a fundamentum – vagy ha tetszik, motívum –, amelynek jelentőségét mindmáig nem fogtuk fel. Ez formálta át Teréz kármelita hivatását olyan nagy mértékben. Ő ugyanis nem úgy áldozta fel magát, mint nővértársai, akik az isteni Igazságosság előtt akartak engesztelő áldozattá válni, hanem önátadása Isten irgalmas szeretetének szólt, és arra törekedett, hogy szabaddá tegye az utat Isten végtelenül finom szeretete számára, amely ki akar áradni az emberekre. Mindez nem zárja ki az igazságosságot, de Teréz egészen „a szeretetbe burkoltan” látja azt.
Mint az isteni Irgalomnak felajánlott égőáldozat jutott el Teréz az Egyházon belüli feladatának tökéletes megismerésére is. A Szeretet alapvető és mindent átfogó hatékonyságának megfelelően tudta, hogy épp a szeretetre szóló meghívás határozza meg az ő helyét az Egyház, az Anyaszentegyház szívében, ahol – mivel a szeretet mindenre kiterjed – ő maga is minden lehet.
Ebben válik láthatóvá Teréz misztikájának egy másik ismertetőjegye: „a tökéletes szeretet tette” – amelynek megélésére kész a szíve – teszi őt képessé arra, hogy az Úr szeretetparancsát abban a központi és mindent átfogó értelemben fogja fel, ahogy ezt a parancsot érteni kell.
Tudatára ébredt, hogy a „testvéri szeretet” itt a földön minden, s hogy Istent csak abban a mértékben szerethetjük, amilyen mértékben a felebaráti szeretetet gyakoroljuk. Teréz teljesen elszánta magát arra, hogy ezután minden embertestvért úgy fog szeretni, ahogyan Jézus szereti őket. Így fogadja a hitet támadó kísértéseket is, mondván, hogy így kerül olyan állapotba, hogy „helyet foglalhat a bűnösök asztalánál”.
A dolgok belső logikája szerint következik ezekből egy hatodik sajátosság: abban a meggyőződésben, hogy a gyengeség és a kicsiség egyáltalán nem jelent akadályt a tökéletes szentség útján – feltéve, hogy a lélek „teljes bizalommal ráhagyatkozik Jézus végtelen irgalmára” –, arra kéri az Urat, hogy „válasszon ki magának egy sereg ilyen kicsi, áldozatkész embert, akik méltók az Ő szeretetére”.
Végül Terézben mindez nem a nagy kinyilatkoztatások villámfényes világosságában élt, hanem a hit homályában, s hitének nagyon kemény próbatéteket kellett kiállnia. A léleknek ugyanis gyakran nincs egyebe, mint „a láthatatlan fény szilárd pontja, amely még a hit elől is elrejtőzik”. Az Úr pedig, aki a lelket magasba emeli, ebben az emberi erőket meghaladó próbatétben semmi mást nem nyújt, csak a hit puszta bizonyosságát.
Teréz misztikájában a Szentlélek irányítása alatt a teológiai erények tiszta természetfeletti valósága diadalmaskodott. Alapjában a remény izzik abban a tökéletes önátadásban, amelyet állandóan megvalósít a szeretet, és mindez a hitből fakad. Erre gondol Teréz „a lelki gyermekség kis útjával”: az Egyház szíve-közepébe és az Evangélium magvába törekszik.
Ünnepét két évvel szentté avatása után, 1927-ben vették fel a római naptárba, október 3-ra, 1969-ben október 1-re, a halálához legközelebbi szabad napra helyezték át.
1927 óta a missziók társvédőszentje. XII. Piusz pápa 1944-ben Franciaország második védőszentjévé nyilvánította.
1997. október 19-én II. János Pál pápa egyháztanítóvá nyilvánította. Ez utóbbi a legmagasabb cím, amelyet az Egyház egy szentnek adományoz. Azok nyerik el, akiknek tanítása egyetemes érvényű, széles körben ismert és elismert, így sokakat segít közelebb Isten megismeréséhez, üdvösségük eléréséhez. Kétezer éves történelme folyamán csupán 33 szentnek ítélték oda.
Ez a fiatalon elhunyt kármelita nővér tehát egy sorba került olyan nagy tanítókkal, mint Alexandriai Szent Cirill, Szent Atanáz, Szent Ágoston, Nagy Szent Gergely, Aquinói Szent Tamás, Szent Bonaventúra, Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János és mások.
„Kicsinységem dacára is éppen úgy meg szeretném világosítani a lelkeket, mint a Próféták, a Doktorok…” – írta „B” kéziratában.
„Lisieuxi Terézről meggyőződéssel mondhatjuk, hogy Isten Lelke segítségével szívében fölfedezte és az emberek előtt feltárta korunk alapvető misztériumát, az evangélium alapvető igazságát: a tényt, hogy megkaptuk Isten fogadott fiúságának Lelkét, mely azt mondatja velünk: Abba, Atya.
A kis út a szent gyermekség útja. Ebben a kis útban mégis a legalapvetőbb és legegyetemesebb igazság újul és erősödik meg. Hiszen az evangéliumi üzenet melyik igazsága alapvetőbb és egyetemesebb, mint az, hogy Isten a mi Atyánk, és mi az Ő gyermekei vagyunk?” – mondta II. János Pál 1980-ban Lisieux-ben.
Lisieux-i Terézt a Nagynak nevezett Avilai Teréztől (lásd október 15- én) megkülönböztetésül nálunk mindenki Kis Teréznek hívja. De erről a kicsiségről mondta az Úr Jézus, hogy a mennyek országában a nagyság mércéje.
Ez a kicsi Teréz úgy akarta szeretni Jézust, „ahogy még soha nem szerették”, s úgy bízta rá magát Isten kezére, mint egy labda. Életéről nem sok külső esemény árulkodik. Amit róla tudunk, majdnem kizárólag az Egy lélek történetéből, személyes följegyzéseiből és nővértársai tanúságtételéből ismerjük.
Már három éves korában megmutatkozott, hogy nem mindennapos lélek lakik benne, mert ennyi idős volt, amikor megfogalmazta a jeligét: „Semmit meg nem tagadni Jézustól!” Volt egy rózsafüzér-szerű lánca, amelyen a kisgyermek számlálta napi kis áldozatait, és esténként édesanyja elé vitte, hogy vizsgálja felül. A szeretet megnyilvánulásai közé sorolta már ekkor, hogy nem panaszkodik, ha elvesznek tőle valamit.
Vágyát, hogy egyedül Istené legyen, már egy gyermekkori játéka jelezte. Ezt a játékot ő remetének nevezte. Azt jelentette, hogy hazafelé menet az iskolából az út egy szakaszát behunyt szemmel tette meg. Nem csoda, ha egyszer nekiment egy zöldségkereskedő paradicsomos ládájának, és kidöntötte. A kereskedő szidalmai gyorsan visszahozták a mindennapi élet valóságába a kis „remetét”.
Nővére, Paulina beöltözése után olyan mély lelki megrendülés vett erőt rajta, hogy napokon át szinte teljes bénaságban feküdt. Néha még a legközelebbi hozzátartozóit sem ismerte föl, és úgy látszott, semmi módon nem lehet rajta segíteni. Akkor az édesapja és a nővérei letérdeltek az ágyánál lévő Mária-kép elé és imádkoztak. Egyik nővére, Mária egyszer csak észrevette, hogy a beteg egészen elragadtatva figyeli a képet, majd felül az ágyban és gyógyultan leszáll róla, mintha semmi baja nem lett volna. Teréz aztán némi vonakodás után elmondta: „Kértem az én mennyei Anyámat, legyen irgalmas hozzám… Hirtelen megelevenedett a kép. Isten Anyja olyan szép volt! Közel jött hozzám, és rám mosolygott.”
Az iskola befejezése után – mint maga írja – „győzelmet győzelemre halmoztam; úgy kezdtem futni az úton, mint egy óriás”. Ebben az értelemben figyelemreméltó a pápával, XIII. Leóval való találkozása:
A francia zarándokcsoportnak külön kihallgatása volt, s a pap, aki kísérte a csoportot – a bayeux-i általános helynök – megmagyarázta a nekik, hogy tilos megszólítani a Szentatyát. Ám alighogy a pápa színe elé kerültek, a kis Teréz már ott is térdelt a fehér reverendás pápa előtt, megcsókolta a lábát, és könnyek között mondta: „Szentatya, szeretnék egy nagy kegyelmet kérni Tőled!” A pápa lehajolt hozzá, és Teréz folytatta: „A szentévre való tekintettel adja meg nekem Szentséged azt a lehetőséget, hogy tizenöt évesen beléphessek a Kármelba!” – Erre már a helynök is odaért, és megmagyarázta a dolgot: „Szentséges Atyám, ez a gyermek be akar lépni a Kármelba, de az elöljárók még megfontolás tárgyává teszik a kérést.”
Leó pápa megértette az ügyet és így szólt: „Akkor hát, gyermekem, tedd azt, amit az elöljárók mondanak.” De Teréz ismét kérlelte: „Ha Ön igent mond, akkor mindenki beleegyezését adja!” Akkor a pápa jóságos tekintetét hosszasan nyugtatta rajta, majd így szólt: „Persze, persze, ha Isten akarja, be fogsz lépni!” Teréz azonban még mindig ott maradt térdelve, annak reményében, hogy a pápa hátha kimondja az igent, de odalépett két nemesi gárdista, és a helynökkel együtt megfogták és elvitték.
Amikor végre jelöltként beléphetett a kolostorba, az első órától fogva éreznie kellett a „tövisek hegyét”. Apjától éppen elbúcsúzott és megkapta tőle az atyai áldást, amikor megjelent a kolostor papja az ajtóban, és odaszólt a nővéreknek, de úgy, hogy Martin apa is hallja: „Na most, Te Deumot zenghetnek, tisztelendő anyák! A főtisztelendő püspök úr megbízásából hoztam maguknak egy tizenöt éves gyermeket, akinek a belépését maguk akarták. Kívánom, hogy reményeik meg ne hiúsuljanak, de figyelmeztetem önöket, hogy a felelősség egyedül az önök vállán nyugszik, ha valami nem a várakozásnak megfelelően történik!”
A prióra anya úgy vélte, hogy hivatali kötelessége „megölni” ezt a fiatal jelöltet, és a maga kicsinyes módján teljesítette is a kötelességét. Valahányszor elment Teréz mellett, mindig volt valami bíráló, megalázó megjegyzése. Időről időre maga elé rendelte, és közel egy órán át halmozta ellene szóló kifogásait. Teréz némán hallgatta a méltatlan szidásokat, de a szíve vérzett.
Így írt erről: „Harcolnom kellett. A természetem egyáltalán nem volt hajlékony. Nem volt olyan nap, hogy meg ne sebesültem volna.”
De a fogadalma napján megtalálta az imádságos szót: „Add meg nekem a vértanúságot… Senki ne kíméljen, lábbal tiporhatnak, észrevétlenül hagyhatnak, mint egy homokszemet.”
És ez a határtalan odaadás ujjongásba tört ki: „Dalolok, mindig énekelni fogok, akkor is, ha rózsáimat tövisek közül kell szakítanom, és az énekem annál szebb lesz, minél hosszabbak és hegyesebbek a tövisek!”
Elsődleges hivatásának ismerte fel, hogy a bűnösök életéért – akiket gyermekeinek nevezett – engesztelő áldozatként harcoljon. Az egyik novíciát, akinek éppen a mosókonyhába kellett volna mennie, s helyette a kertben sétálgatott, így sürgette: „Így siet az ember, amikor a gyermekeket etetnie kell, és értük kell dolgoznia? Gyorsan, munkára, hiszen ha mi a szórakozásunkat keressük, éhen halnak a gyermekeink!”
Teréz, akinek lelke úgy bontakozott ki, mint egy bimbó, és nem akart mást, csak „kis, fehér virágként” illatozni az Üdvözítő kedvére, hamar kinyílott, és az első vérköpés után már hervadni is kezdett. Sokáig vonakodott attól, hogy a betegszobára menjen, mert nem akarta az ott lévőket zavarni a köhögésével. Végül aztán már áldozni sem tudott, és a lelkében is sötétség támadt – ez volt a gonosz ellenség utolsó támadása. A feszületet azonban szorosan átkulcsolva tartotta, s mikor egy alkalommal rózsát hoztak neki, sziromról sziromra bontva a virágot, a szirmokat az Úr sebeire tette. „Istenem, szeretlek!” – volt az utolsó szava. Utolsó pillantását Mária képére vetette, és úgy hanyatlott vissza a párnájára, mint egy áldozati bárány.
Erről a pillanatról jövendölte:
„A küldetésem csak most kezdődik. Az a küldetésem, hogy másokat megtanítsak arra, hogyan szeressék Istent…, hogy megmutassam a lelkeknek az én kis utamat. A Jóisten mindent meg fog tenni, amit akarok, hiszen én soha semmit nem tettem az Ő akarata ellenére. Igen, én rózsaesőt fogok hullatni az emberekre!”
Nővérei fölfigyeltek arra, hogy a szülői házban töltött évekről milyen mélyreható élményeket őrzött meg emlékezetében, s arra, hogy személyes tapasztalatára támaszkodva, milyen kiváló eligazításokat tud adni. Kérésükre az elöljáró megbízta őt, hogy írja meg gyermekkori majd szerzetesi életének emlékeit, lelki tapasztalatait.
Így született meg a ma Önéletrajzaként ismert „A”, „B” és „C” kézirat. 54 versét ajándékba írta nővéreinek különböző alkalmakra. A közösség jeles ünnepeire, főként a perjelnő névnapjára nyolc színdarabot írt, amelyeket „Kegyes rekreációk” címen ismerünk, és egyelőre még nem léteznek magyar fordításban.
21 imája maradt fenn, amelyek részben személyes imák, részben olyan önfelajánlások, amelyekhez mások is csatlakoztak.
Ezenkívül még 266 levél tartozik örökségéhez, valamint az „Utolsó beszélgetések”, a halálos ágyán mondott, nővére által lejegyzett szavai maradtak fenn. Ezekből megismerhetjük Teréz gondolatait, lelkületét, törekvéseit.
Mindennek nagyszerű foglalatát adja választott misztériuma: a Gyermek Jézus és a Szent Arc titka, Isten hozzánk lehajló szeretetének két végpontja: a szeretetből kicsivé váló Isten – és Teréz –, valamint a szenvedésben magát kiüresítő és sokakért önmagát odaadó engedelmes Fiú – és Teréz.
Hogy megérezzük Teréz lelkületét, „hallgassunk bele” gondolataiba, hogyan szólalt meg számára az evangélium, és hogyan ösztönözte őt cselekvésre. (Önéletrajz, C kézirat)
„…Mindig vágytam arra, hogy szent legyek, de jaj, mikor a szentekkel összehasonlítottam magam, mindig megállapítottam, hogy köztük és köztem ugyanaz a különbség, mint az égbevesző hegycsúcs és a hitvány homokszem között, amelyen a járókelők lába tapos. Ahelyett, hogy elcsüggedtem volna, ezt mondtam magamnak: a Jó Isten nem sugallhat megvalósíthatatlan vágyakat, törekedtem hát életszentségre kicsinységem dacára is. Nagyobbá tennem magam lehetetlenség, el kell viselnem magam olyannak, amilyen vagyok, minden tökéletlenségemmel együtt. De meg akarom keresni a módját, hogy az Égbe jussak, éspedig egy kicsi, nagyon egyenes, nagyon rövid, egy egészen új kis úton keresztül.
A találmányok századában élünk, most már nem kell fáradva róni az emelet lépcsőit, a gazdagoknál előnyösen helyettesíti ezt a lift. Én is szeretnék egy felvonót találni, hogy Jézusig emelkedjem, mert túlságosan kicsi vagyok ahhoz, hogy a tökéletesség meredek lépcsőfokait járjam.
Útbaigazítást kerestem tehát a szent könyvekben a felvonóra, vágyaim tárgyára vonatkozólag, és ezeket a szavakat olvastam le az Örök Bölcsesség ajkáról:
Ha valaki EGÉSZEN KICSI, jöjjön hozzám. Én tehát jöttem, megsejtve, hogy megtaláltam, amit kerestem és tudni akarván, én Istenem, hogyan bánsz azzal az egészen kicsivel, aki felel a te hívásodra, tovább kutattam, és íme, ezt találtam:Mint ahogy az anya ringatja gyermekét, úgy vigasztallak meg én téged, keblemen hordozlak majd, és térdemen ringatlak téged.
Ennél gyöngédebb, ennél dallamosabb szavaknak soha nem örvendezett még a lelkem. A felvonó, amelynek egészen az Égig kell emelnie engem, a te karjaid, ó Jézus! Ehhez nem szükséges nagyobbodnom, ellenkezőleg, az kell, hogy kicsi maradjak, hogy egyre inkább azzá legyek. Ó én Istenem, Te megszégyenítetted reményeimet, én pedig irgalmadat akarom megénekelni…”
„…Ebben az évben, drága Anyám, a jó Isten abban a kegyelemben részesített, hogy megértettem: mi a szeretet. Igaz, hogy azelőtt is értettem, de tökéletlen módon. Nem mélyedtem el Jézus szavaiban:
„A második parancsolat HASONLÍT az elsőhöz: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.”
Én főként arra törekedtem, hogy szeressem Istent, és őt szeretve megértettem: nem az kell, hogy szeretetem csak szavakban jusson kifejezésre, mert:
„Nem mind, aki mondja: Uram, Uram, megy be a Mennyek országába, hanem azok, akik Isten akaratát cselekszik.”Ezt az akaratot Jézus többször megismertette, azt kell mondanom, hogy Evangéliumának csaknem minden lapján, de az utolsó vacsorán, amikor tudja, hogy tanítványainak a szíve lángolóbb szeretettől ég Iránta, aki csak az imént adta nekik magát Eucharisztiájának mondhatatlan misztériumában, ez az édes Megváltó új parancsot akar adni számukra.
Kifejezhetetlen gyengédséggel mondja?
„Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást, AMINT ÉN SZERETTELEK BENNETEKET, HOGY TI IS ÚGY SZERESSÉTEK EGYMÁST. Arról fogja mindenki megismerni, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymáshoz.”Hogyan szerette Jézus tanítványait, és miért szerette őket? Ó, természet adta tulajdonságaik nem vonzották őt, Közte és köztük végtelen távolság volt. Ő volt a tudás, az Örök Bölcsesség, azok pedig szegény bűnösök, tudatlanok, eltelve földi gondolatokkal. Ennek ellenére Jézus barátainak, testvéreinek nevezi őket.
Azt akarja, hogy Vele együtt uralkodjanak Atyja birodalmában, s hogy kitárhassa előttük ezt a birodalmat, meg akar halni egy keresztfán, mert Ő mondta:
„Senkinek sincsen nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja azokért, akiket szeret.”Kedves Anyám, Jézus ezen szavain elmélkedve átértettem, hogy milyen tökéletlen volt nővéreim iránti szeretetem, láttam, hogy nem úgy szerettem őket, mint ahogy a Jó Isten szereti. Ó, most értem, hogy a tökéletes szeretet mások hibáinak elviselésében áll, abban, hogy egy cseppet sem csodálkozunk gyöngéiken, hogy épülünk a legcsekélyebb erényen, amelyet a szemünk láttára gyakorolnak, főleg pedig azt értettem meg, hogy a szeretet nem maradhat a szív mélyén elzárva.
„Gyertyát sem azért gyújtanak – mondta Jézus –, hogy véka alá tegyék, hanem a gyertyatartóra, hogy világítson MINDAZOKNAK, akik a házban vannak.”Úgy gondolom, hogy ez a gyertya a szeretetet jelképezi, melynek világítania, boldogítania kell, nemcsak azok számára, akik nekem a legdrágábbak, hanem MINDENKINEK, aki csak a házban van, kivétel nélkül.
Mikor az Úr azt parancsolta népének, hogy szeresse felebarátját, mint önmagát, még nem jött el a földre. S azt is jól tudva, hogy milyen fokban szereti az ember önmagát, nem kérhetett teremtményeitől ennél nagyobb szeretetet a felebarát számára. De mikor Jézus új parancsolatot ad apostolainak, AZ Ő PARANCSOLATÁT, amint később mondja, akkor már nem arról beszél, hogy úgy szeressük a felebarátunkat, mint önmagunkat, hanem arról, hogy úgy szeressük, mint ahogy Ő, Jézus szerette, ahogy Ő fogja szeretni az idők végezetéig…
Ó, Uram! Tudom, hogy nem parancsolsz semmi olyat, ami lehetetlen, te jobban ismered gyengeségemet, tökéletlenségemet, mint én magam, te jól tudod, hogy én soha nem tudnám úgy szeretni a nővéreimet, ahogyan te szereted őket, ha csak te magad, ó én Jézusom, nem szeretnéd őket tovább énbennem. Oh, mennyire szeretem ezt a parancsot, hiszen bizonyítékát nyújtja annak, hogy a Te akaratod: bennem szeretni mindazokat, akiket szeretnem rendelsz!…
Igen, érzem, hogy mikor szerető szívű vagyok, egyedül Jézus cselekszik bennem, minél inkább egy vagyok Vele, annál jobban szeretem minden nővéremet.”„Azóta, hogy két fivérem és kis újoncnővéreim vannak: ha mindegyik lélek részére azt akarnám kérni, részletezve is, amire szüksége van, rövidek lennének hozzá a napok, és én nagyon félnék, hogy kifelejtettem valami fontosat. Az egyszerű lelkeknek nincs szükségük bonyolult eszközökre. Miután én is közéjük tartozom, egy reggelen, hálaadásom alatt, Jézus egy egyszerű eszközt adott nekem arra, hogy küldetésemnek eleget tegyek.
Megértette velem az Énekek Énekének ezeket a szavait:
„VONZZ ENGEM, S MI FUTNI FOGUNK a Te keneteid illata után.”
Ó, Jézus, tehát még azt sem szükséges mondani:
„Vonzz engem, s ezáltal vonzzad azokat a lelkeket, akiket szeretek!”
Ez az egyszerű szó: „Vonzz engem”, elég. Uram, megértettem, hogy akkor, ha egy lélek engedte, hogy rabul ejtse a te keneteid mámorító illata, nem futhat egyedül, magával ragadja az összes lelkeket, akiket szeret. Ez minden kényszer, minden erőfeszítés nélkül történik, ez az ő feléd vonzódásának természetes következménye.Mint ahogy a hegyi patak, miközben fékeveszetten veti magát a tengerbe, magával sodor mindent, amivel csak útközben találkozott, ugyanígy a lélek, aki elmerül a Te szereteted parttalan tengerében, ó, Jézusom, magával viszi az összes kincseket, amelyek birtokában vannak. Uram, te tudod, hogy nincs más kincsem, mint a lelkek, akiket a Te tetszésed egyesített az enyémmel.”
„Érzem, hogy minél jobban lángba borítja lelkemet a szeretet tüze, annál inkább fogom azt mondani, hogy Vonzz engem, s azok a lelkek is, akik közelednek felém annál nagyobb gyorsasággal futnak majd Szerelmesük keneteinek illata után, mert egy tüzet fogott lélek sem maradhat már tétlen…”
Önéletrajz, C kézirat
Szent Teréz imája veled is csodát tehet
Szent Teréz sok emberen segített, hiszen bizonyítottan voltak olyanok, akik meggyógyultak, ha hozzá imádkoztak, vagy zarándoklaton vettek részt, ahol megtekintették földi maradványait.
Lisieux-i Szent Teréz a halálos ágyán így szólt:
„Azt szeretném, hogy miután meghalok, rózsaszirmok hulljanak rám.” Innen ered, hogy Ő a virágárusok, kertészek védőszentje.
„…Létezik egy legenda, miszerint ha 9-24 napon keresztül elmondod a következő imádságot, akkor egy sárga rózsát fog küldeni hozzád, így értesítve arról, hogy meghallotta a fohászodat, és teljesíti a kívánságodat.
Több beszámoló szerint a csodák valóban bekövetkeztek, és a rózsák, így, vagy úgy, de megjelentek az emberek életében. A Filantropikum.com szerkesztői is ismernek két olyan személyt, akik minden nap elmondták Szent Teréz imáját, és valóban megérkezett hozzájuk a sárga rózsa, mintegy megerősítésként, hogy az imájuk meghallgatásra talált.
Ezt az imát kell 24 napig mondani!
Ó, gyermek Jézus kis Teréze, kérlek szedj egy rózsát számomra a mennyei kertből, és küldd el hozzám a szeretet jeleként. Ó, gyermek Jézus kis Teréze, kérd meg Istent, áldja meg kegyesen azt, amit ma bizalommal a kezére adok (mondd el a kérésedet).
Szent Teréz, segíts hozzá, hogy úgy higgyek Isten nagyszerű szeretetében, ahogy Te, és követhessem az általad mutatott példát, a „kis utat” minden nap. Amen!…”
Magam felajánlása Egészen Elégő Áldozatnak a Jó Isten Irgalmas Szeretete számára
Részlet Kis Szent Teréz felajánló imájából…
Ó, én Istenem! Boldog Szentháromság!
Vágyom arra, hogy téged Szeresselek és Szerettesselek, hogy az Anyaszentegyház megdicsőítésén dolgozzam azzal, hogy megmentem azokat a lelkeket, akik a földön vannak és kiszabadítom azokat, akik a tisztítótűzben szenvednek.
Vágyom arra, hogy tökéletesen teljesítsem akaratodat, s hogy elérkezzem a dicsőségnek arra a fokára, melyet országodban készítettél nekem, egyszóval, vágyom arra, hogy Szent legyek, de érzem tehetetlenségemet és azt kérem tőled, ó, én Istenem! hogy te magad légy az én Életszentségem …
Köszönöm, ó én Istenem! minden kegyelmedet, különösen azt, hogy átbocsájtottál a szenvedés tűzpróbáján.
Kezemben a Kereszt jogarával örömmel emelem rád tekintetemet az utolsó napon; mivel oly kegyes voltál, hogy ezt a drága Keresztet adtad osztályrészemül, remélem, hogy hasonlítani fogok hozzád és megdicsőült testemen ott ragyognak majd Szenvedésed szent sebhelyei …
Remélem, a földi száműzetés után a Hazában örvendezni fogok Neked, de nem akarok érdemeket gyűjteni a Mennyországra, egyedül Szeretetedért akarok dolgozni, azzal az egyetlen céllal, hogy neked örömet szerezzek, hogy vigasztaljam Szent Szívedet és lelkeket mentsek, akik majd mindörökre szeretnek Téged.
Életem alkonyán üres kezekkel jelenek meg színed előtt, mert nem kérem tőled Uram, hogy számba vedd a műveimet. A mi igazvoltunk csupa folt Te előtted.
Én tehát a te igazvoltodba akarok felöltözni és Szeretetedtől akarom megkapni azt, hogy mindörökre bírjalak Téged.
Más Trón és más Korona, mint Te, nem kell nekem, ó én Édes Jézusom …
A te szemedben semmi az idő, egy nap ugyanannyi, mint ezer év, tehát egy szempillantás alatt olyanná tudsz tenni engem, hogy megjelenhessek a színed előtt …, S hogy benne élhessek a tökéletes Szeretetben, FELAJÁNLOM MAGAMAT MINT A TE IRGALMAS SZERETETED EGÉSZEN ELÉGŐ ÁLDOZATÁT, könyörögve, hogy égess engem szüntelenül, hogy lepjék el lelkemet a benned felgyülemlett végtelen gyöngédség hullámai s hogy én így SZERETETED VÉRTANÚJA legyek, ó, én Istenem!
Ámen!
(Forrás: PPEK – (Lisieux-i) Kis Szent Teréz önéletrajza )
Istenünk, ki országodat a kicsinyeknek és alázatosaknak készíted, kérünk, segíts, hogy bátran járjunk Szent Teréz ösvényén, és az ő közbenjárására előttünk is táruljon fel örök dicsőséged!
Kisded Jézusról nevezett Szent Teréz!
Te, aki rövid földi életed folyamán az isteni gyermekséget lelked iskolájává és mennyországává tetted;
Te, aki nem kértél mást, csak szeretetet és szenvedést;
Te, aki életed minden napján a legszebb erényvirágok szirmait szórtad Isten elé, most, hogy ott vagy az ő trónja közelében, könyörögj érettünk!
Oktass minket, és vezess a Te utadon, hogy mi is Isten irgalmas szeretetében bízzunk, és teljesen reá hagyatkozzunk.
Ez az út vitt téged oly biztosan és gyorsan a mennyországba; ez legyen a mi üdvösségünk és életszentségünk útja is!
Istenünk, te megnyitottad országodat az alázatosak és a kicsinyek előtt.
Tégy minket a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz útjának bátor követőivé, hogy közbenjárására megnyíljék számunkra Örök Dicsőséged.
A mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.
Ámen!
Kis Szent Teréz imája a papokért
Jézus, Örök Főpap!
Tartsd meg papjaidat legszentebb Szíved oltalmában, ahol senki sem árthat nekik. Őrizd meg kezüket és ajkukat, melyekkel naponta érintik Szent Testedet és Véredet. Őrizd meg tisztán és minden földi érdektől mentesen szívüket, melyeket dicsőséges papságod magasztos pecsétje ékesít.
Növeld bennük az irántad való szeretetet és hűséget, mentsd meg őket a világ gonosz hatásaitól.
A kenyér és bor átváltoztatásának hatalmával együtt add nekik a lelkeket átváltoztató erőt is. Áldd meg munkájukat bő terméssel, és ajándékozd nekik egykor az örök élet koronáját. Ámen.
Ó, dicsőséges Szent József, a bensőséges lelkek tökéletes példaképe, és Te, a Gyermek Jézusról nevezett Kis Szent Teréz, ki életedet a kolostor csendjében annak szentelted, hogy a papokért imádkozzál, eszközölj ki Isten anyaszentegyháza számára bőséges számú szerzetesi és papi hivatást. Vajha ezek a kiválasztott lelkek szent életükkel és az evangéliumi tanítás tiszta kisugárzásával megújítanák a föld színét. Ó, Szent József, ó, Kis Szent Teréz, a Ti hatalmas közbenjárástoktól reméljük ezt a termékeny és szükséges rózsaesőt. Amen.