A teremtés nagy műve immár befejezve. A világalkotás hatodik nagy korszaka már alkonyodik. Készen áll a nagy mindenségben oly elenyésző kicsiny, de Isten terveiben oly nagy jelentőségű föld. A tengerek már saját medrükbe vonultak, a föld méhe termeli kincseit, felszínén pedig szétárad a duzzadó, friss élet, melyet a Teremtő lehelete fakasztott rajta.
Dús gazdagsággal, szépséggel bontakozik ki a növény- és állatvilág s első erőkifejtésében csodadolgokat terem, óriási fákat, állatokat, melyeknek a mai égbenyúló fenyők, tölgyek s pálmák, a hatalmas elefántok, oroszlánok s vízilovak csak törpe leszármazottai.
Nagyszerű tükre mindez Isten mindenhatóságának, bölcsességének s szépségének, de egyben roppant gazdaság is, mely pompás felszerelésével szinte szemlátomást vár valakit: várja urát, gazdáját, királyát. És a Teremtő nem is késik ezzel a világot megajándékozni. A hatodik nap estéjén megalkotja remekét, tulajdon eleven arcképét, amelynek számára a látható világ, mint nagyszerű keret készült, a királyt, kit már készen vár a föld birodalma.
„Alkossunk – úgymond – embert, a mi képünkre és hasonlatosságunkra, ki uralkodjék a tenger halain és az égi madarakon és a vadakon és az egész földön … És teremte Isten az embert az ö képére… és mondá: Növekedjetek és sokasodjatok és töltsétek be a földet és hajtsátok azt birodalmatok alá … És úgy lőn.” (Ter 1,26–30)
Így beszél az emberiségnek legősibb s leghitelesebb okmánya, amelyet ezredéveken át féltve őrzött a zsinagóga, újra hitelesített a megtestesült Ige s isteni sugallatra írottnak hirdet a Szentlélektől kormányzott katolikus Egyház.
A föld tehát mindazzal, amit csak hordoz, termel, rejteget, az emberi nemé; a teremtő Isten bőkezű, nagylelkű ajándéka. Jó dolgok ezek mind, javak, mert hiszen Isten alkotta azokat, de azért is, mert céljuk, melyet a Teremtő velük elérni akar, jó és szent.