Az Egyház tana és liturgiája – mint láttuk – magasztos felfogást árul el a házasságról. És méltán. Tiszteletreméltó, szent dolog a házasság: szerzője miatt, aki maga az Isten; céljából kifolyókig, amely nem egyéb, mint az Egyháznak fiakat, a mennyországnak szenteket adni. Fenségessé teszi a házasságot misztikus jellege, mert Krisztusnak s Egyházának egyesülését a legtökéletesebben jelképezi. Végül szentség, kegyelemforrás.
De mégis, a teljes igazság kedvéért nem szabad elhallgatnunk, hogy van, ami a házasságnál is nagyobb, szentebb, magasztosabb s ez a szűzi állapot.
Maga Krisztus úgy állítja azt a házassággal szembe, mint aminek értelmét, értékét csak aránylag kevés kiválasztott lélek tudja felfogni. (Mt 19,11) Szent Pál bővebben is megmagyarázza ezt: „Aki házasságra adja – úgymond – szűz leányát, jól cselekszik, de aki nem adja, jobban cselekszik … boldogabb leszen, ha úgy marad, az én tanácsom szerint. Hiszem pedig, hogy bennem is az Isten Lelke vagyon”. (1Kor 7,38.40)
Ez az isteni Lélek sohasem szűnt meg ébrentartani az általa vezérelt Egyházban a szűzi állapot iránti nagyrabecsülést s a szent hagyomány ajkán valóságos dicshimnuszokat zeng neki. Már római Kelemen, aki két levelet hagyott hátra a szüzességről, így ír: „Ennélfogva a szüzeket, akármily nemhez tartozzanak, dicsőbb névvel ruházzuk fel, mint aminő a fiakból és leányokból származó tisztelet. Magasztosabb lakóhely van nekik kilátásba helyezve. (Ti. mint a házasoknak.) A házastársakat velük össze sem lehet hasonlítani, ha mindjárt szentségben tündökölnek is és ágyuk szeplőtelen”. Tertullián a szüzeket „angyali családból származottaknak” mondja. Szent Cyprián a szüzeket az Egyházból sarjadzó virágnak, a lelki malaszt díszének és ékességének, Krisztus nyája kitűnőbb részének, Isten földi angyalainak nevezi. Szent Ambrus alig talál szavakat a szüzesség kellő dicsőítésére: „Nem azért dicséretreméltó a szüzesség – úgymond –, mert a vértanúkban felleljük, hanem mivel vértanúkat szül. De ki képes emberi ésszel felfogni, amit a természet törvényei nem tudnak felölelni? Vagy ki képes élőszóval ecsetelni, ami a természet művét meghaladja? Az égből fakadt, amit a földön utánozunk. És nem is méltatlanul keres égi életmódot az, aki az égben talált magának jegyest. Senki se csodálkozzék tehát, hogy (a szüzeket) az angyalokkal hasonlítják össze, mint akik az Úrral kelnek egybe. Ki tagadja tehát, hogy a szűzi élet az égből eredt, amelyet nem egykönnyen találtunk fel itt a földön, amíg Isten halandó testet öltve e földre alá nem szállott”. Csak még a mézajkú Szent Bernátot idézzük. „Mi ékesebb a tisztaságnál – kérdi ő –, amely … emberből angyalt alkot? Van ugyan különbség a szűztiszta ember és az angyal között, de csak boldogságra és nem erényre nézve. Jóllehet az angyalnak tisztaságát boldogabbnak, de az emberét szilárdabbnak tartjuk.”
Az ősi Egyház kiváló tiszteletét a szűzi állapot iránt a katakombák kőbeírt teológiája, képei, festményei is fényesen igazolják.
Már Szent Priscilla temetőjében találunk egy, az első századból eredő képre, amely a „lefátyolozandó szűz” felavatását ábrázolja. Az emelvényen éltes férfiút veszünk észre, akiben öltönyéről s hajkoronájáról minden hozzáértő könnyen a püspökre ismer. Előtte áll a leány szűzi fátyollal kezében. Balra a leánytól más alakot látunk, aki – úgy látszik – a püspök szerpapját ábrázolja. A püspök ujjával a fátyolra mutat, s mint a taglejtése elárulja, éppen beszédet tart.
Sok helyen a sírfeliratok is világosan céloznak a szüzek kiváltságos helyzetére az ősi Egyházban. A szüzeket ugyanis „Istennek szentelteknek”, „szent szüzeknek”, „Isten szolgálóinak”, „Krisztus jegyeseinek”, „isteneseknek” nevezik. Ily felírásokat találunk: „Az oly annyira méltó és érdemes szűznek”. (Szent Cyriacának.) ,,Itt nyugszik békességben Krisztus akaratából”, „Agapetilla Aurelia Isten szolgáló leányának, ki nyugszik békességben”, „Kimúlt Praetiosa még csak tizenkétéves (és máris) szűz leányzó Istennek és Krisztusnak szolgálója’”.
Másutt megint temetési tilalmat találunk bizonyos helyre vonatkozólag, amely csakis a szüzekkel tesz kivételt.
És ez az evangéliumi örökség, a szüzességért lelkesedő áldozatos szellem, sohasem szűnt meg dicsfénnyel övezni Krisztus Egyházának arculatát.
És mikor Luther s reformátor társai az Egyháznak ezt a dicsőségét elméletben s gyakorlatban szemérmetlenül a sárba akarják tiporni, a trienti atyák mint hitágazatot hirdetik ki velük szemben: „Ha valaki azt mondja, hogy a házas állapot többet ér a szűzi állapotnál vagy a nőtlenségnél, és hogy nem jobb és üdvösebb szüzességben vagy nőtlenségben maradni, mint házasságra lépni, az legyen kiközösítve”.