a) „És kényszeríté tanítványait a hajóba szállni… és elbocsátván őket, a hegyre méne imádkozni. És amint beesteledett, a hajó a tenger közepén vala, és ő egyedül a parton. És látván őket küzködni az evezésben, mert ellenkező szelök vala… hozzájuk méne, járván a tengeren” (Márk 6,45). Küzködnek a tanítványok a hullámokkal; éj van s szélvész; nehéz, kelletlen s veszedelmes a hajózók élete, keserves a munkája. Lelkük is könnyen oly keserűvé válik, mint az a kegyetlen, ellenséges hullám; pedig Jézus tud róluk; sőt jár a tengeren; jár sötétben, elrejtőzve, de jó indulattal. – Isten láthatlanul jár köztünk. Belőle fakad folyton a lét, a lelkek érintkeznek vele legmélyebb gyökerükkel; belenyúl, belefolyik életünkbe. Az erkölcsi világ, tehát az öntudatos emberi élet, bármennyire hullámozzék, Isten lábnyomainak útja. Titokzatos dolog, de tény! Könnyen mellőzzük e rejtőző Istent, a műveiben megnyilatkozó, a természetben természetfölötti hatóként érvényesülő hatalmat. A természet fátyolától, az erkölcsi világ hullámzásától, a haladás viharzó tempójától ignoráljuk, sőt talán ellenszenvvel viseltetünk iránta. – Iparkodjunk mélyebbre… szívünkben megleljük, s lépjünk vele érintkezésbe, miután úgy is benn vagyunk metafizikai kapcsolataiban. Ó Uram, szólj, nyúlj belém, vonzz erősebben, hogy megismerjelek, hogy lássalak a világ s a kultúra káprázatában is.
b) „Azok pedig látván őt a tengeren járni, rémnek vélék és fölkiáltának”. Látják s megijednek. Idegenszerűen, szinte ijesztően jelenik meg az Úr. Hallucinációnak, rémnek gondolják. Tudták, hogy a hegyen van s hogy imádkozik, de hogy itt legyen, hullámok, küzdelmek közt, s hogy a hullámokat s küzdelmeket el ne simítsa, azt nem hitték. – Hisszük az Istent, hisszük, hogy templomainkban van, hogy szentségeinkben hat, de hogy itt legyen, itt a kegyetlen, lapos élet küzdelmeiben, s hogy azokba befolyjon, s hogy ez mind az ő territóriuma, melyen érvényesülni kíván; ez idegenszerűen hat ránk. – Higgyük, hogy Jézus az egész kultúréletet lefoglalni kívánja; köztünk van; életünknek az egész vonalon krisztusinak kell lennie mesterségben, iparban, kereskedésben, közigazgatásban, társadalmi s családi összeköttetésekben.
c) „De mindjárt szóla hozzájuk és mondá nekik: bízzatok, én vagyok, ne féljetek”. Jézus biztosítja tanítványait, hogy ő az, ne féljenek, s hogy neki köze van e hullámzáshoz s e fáradságos küzdelemhez, s egy nagy bizonyítéka van. Pétert magához szólítja s a tengeren járatja, mintha mondaná: én vagyok, itt vagyok s erőt adok nektek, hogy ti is győzelmesen járjatok. Igen, Uram, ez a te bizonyítékod: erőt adsz, s kitartunk s győzünk. Hisszük, hogy kegyelmed nélkül küzdelmeinket meg nem álljuk; de veled igen, még ha a világ le is szakad! Jézus bizonyítéka a tiszta, kegyelemből való élet. Jézussal lehet az egész erkölcsi törvényt megtartani, nélküle nem. Minél inkább tartjuk azt, annál biztosabbak lehetünk, hogy ő van velünk.
d) „Felelvén pedig Péter, mondá: Uram, ha te vagy, parancsold nekem, hogy hozzád menjek a vizen… És kiszállván Péter, a vizen jár vala… látván pedig az erős szelet, megijede”. Látván Péter a hullámzást, ijedezik, bizalmatlankodik s süllyed. A feneketlen mélység, mely lábaink alatt tátong, a mi semmiségünk. Ha magamat nézem, egyre mélyebb és sötétebb örvényekre akadok, s vész a talaj lábaim alatt. Teremtmények vagyunk s Istentől függünk, kegyelme nélkül érdemes jót nem tehetünk; vétkeink súlya, a pokol malomköve nyakunkban, s mily kegyesen jött az Úr felénk; az irgalomnak és kegyelemnek mily mélységeibe tekintünk, ha keresztjére vagy az Oltáriszentségre gondolunk! Ime, a mélységek lábaink alatt. Körülöttünk pedig a nehézségek mozgó s ránk ömlő hullámhegyei. De azért alávalóság volna tőlünk, ha kételkednénk. Ép ezért nem szabad bizalmatlankodnunk. Isten tart a mélységek fölött, ő emel a hullámhegyek fölé. Esztelenül elmerül, aki okoskodva s nem imádkozva, szkeptikusan s nem Istenbe bízva indul neki az életnek. Isten a mi filozófiánk s a mi erőnk!
e) „S midőn merülni kezdett, kiáltá: Uram, ments meg engem. S Jézus azonnal megfogá őt”. Péter kételkedik s azért merül; de ösztöne fölrázza, s az élet szeretetével s az esztelen tönkrejutás lehetetlenségének átérzésével fölkiált: „Segíts, Uram…” Szkepszis, bizalmatlanság, pesszimizmus… ez mind tévtan. A lét s az élet erőt s érvényesülést jelent; annak rendelkezésemre kell állnia, s ha nincs meg bennem, meglesz a közelemben élő, segítő, erős Istenben. Hozzá kiáltok.