a) „És hozzá járulván egy írástudó, mondá neki: Mester, követlek téged, bárhová mégy. És monda neki Jézus: a rókáknak barlangjaik vannak s az égi madaraknak fészkeik; az ember fiának pedig nincs, hová fejét lehajtsa” (Máté 8,9). Az írástudó felbuzdul, Jézus nagysága s fölsége ihleti. A lélek igazságból s szépségből él, s ahol ezekkel találkozik, okvetlen hódol. Imponál a tudós, a művész is, de leginkább vonz a szent. De a benyomással s az érzéssel be nem érhetjük; tennünk kell. Az írástudó is felbuzdult, de Jézus rámutatott a maga kemény életére: nincs házam, kényelmem, mások szolgája vagyok, s íme ettől lelohadt az írástudó lelkesülése; a tettre nem szánta el magát. Nem bizom érzelmekben, melyek tettre nem segítenek; nem bizom áhitatban, fölbuzdulásban, mely az Isten parancsait tettben ki nem váltja; e nélkül párázat, hímes fátyol az érzés. Tetteket, jézusi életet akarok; az érzelem csak eszköz rá.
b) „Más pedig tanítványai közül mondá neki: Uram, engedd meg nekem, hogy előbb elmenjek s atyámat eltemessem. Jézus pedig mondá neki: Kövess engem, és hadd a holtaknak eltemetni halottjaikat.” Vannak lélek szerint holtak, kik Isten szerint nem éreznek, kik Jézus evangéliumát el nem fogadják, hitünket, reményünket, lelkünket nem osztják. Csodálatos, hogy Jézus az ily holtak közt járt, kik az emberi szabadság szuverénítását vele szemben is érvényesítették. Szomorú függetlenség: holtnak lenni. „Hadd a holtakat, hadd temessék halottjaikat”; filozófiák, irányzatok, theóriák, morálisok egymás után hullnak. Ananiás sírásói már kocognak a pitvarban, hogy a még peroráló Zafirát csakhamar kivigyék; bátran lehetne róluk mondani: elvük temetni,
hivatásuk meghalni. – Vigyázok, hogy meg ne fertőztessem hullaméreggel, a „holtak” kételyével, indifferentizmusával, blazirtságával, lanyhaságával; elvem éltetni, hivatásom örökké élni.
c) „Ismét egy másik mondá: Uram, követlek, de engedd meg, hogy előbb búcsút vegyek otthonvalóimtól. Mondá neki Jézus: Senki, aki kezét az ekére tévén hátranéz, nem alkalmas az Isten országára” (Luk. 9,61). Aki az eke mellől vissza-visszanéz, annak nincs ott a lelke, másfelé van a figyelme, azért nem is dolgozik kellő eréllyel s kedvvel, vagy pedig fáradt már s únja a dolgot. Az Isten országához is egész ember kell, aki odaadja magát, egész lelkét fekteti bele s nem néz másfelé, s azután kitartás kell. A félemberek félszegek s célt nem érnek, azután állhatatlanok is. Folyton, egész eréllyel s kitartóan kell dolgoznunk önmagunkban s a lelkeken. A folyam a csónakot rögtön elsodorja, mihelyt előre nem tör; nekem is minden percben hűnek, tehát kitartónak kell lennem. Ne nézzünk hátra, hogy mit és mennyit tettünk már eddig, hanem tegyünk, dolgozzunk egyre tovább. Amik mögöttem vannak, azokat elfelejtem – mondotta Szent Pál – s amik előttem vannak, azoknak nekifeszülök. S azt sem nézem, hogy még sok a dolgom, hanem itt és most teszek, amit tehetek. „Testvéreim – mondotta Assisi sz. Ferenc – kezdjük már egyszer szeretni Istent!” Kezdjünk, kezdjünk folyton. A kezdők pszichéje kedv, erő, megfeszülés; a kezdő nem az estét nézi, – azt a fáradt nézi, hanem ég kezében a munka. Kicsiben, itt és most, annyit, amennyit lehet tenni: ez a nagyság titka.
