„Petrus Claver, Aethiopum semper servus.” – Péter a néger rabszolgák örökös rabszolgája lesz. (Claver Szent Péter fogadalma)
Juan Pedro Claver 1580. június 25-én született a katalóniai Verdban. Szülei egyszerű és mélyen vallásos parasztok voltak. Otthon nevelkedett, 1593-ban, édesanyja halála után pedig megkezdte teológiai tanulmányait.
Az első bevezetéseket a tudós vichi püspöktől, Pedro Jaimétől kapta; ő adta fel aztán neki a tonzúrát is. Ezt követően a barcelonai egyetemen tanult, majd 1602. augusztus 7-én felvételét kérte a Jézus Társaságba. Tarragonai noviciátusa után 1604. augusztus 8-án tette le fogadalmát. Elöljárói elismerték értelmességét, az átlagot meghaladó ítélőképességét s kiemelkedő jámborságát és felebaráti szeretetét.
1605-ben tanulmányai folytatására Mallorcába küldték. Az itteni jezsuita kollégiumban ismerte meg Rodriguez Szent Alfonzot, a rendház kapusát. Az ő példájából tanulta meg a hősiességet kívánó szentség kemény és szeretettől áthatott útját.
Pedro Claver Barcelonában befejezett teológiai tanulmányai után, 1610. április 15-én Sevillából elindult Amerikába. Harminc éves volt, amikor Amerika földjére lépett. Abban az időben e földrészen az európaiak és indiánok mellett négerek is voltak. Az őslakos keménynyakú indiánok helyett ugyanis az európai ültetvényesek Afrikában fekete rabszolgákat toboroztak, akiket összefogdostak és emberekből dolgozó állatokká tettek.
A spanyol hódítók eme embertelenségét – el kell ismernünk – kezdetben az egyházi emberek is helyeselték. Elsőként P. Alonso de Sandoval volt az, akinek a feketék rabszolgává tételének égbekiáltó, menthetetlen igazságtalansága eljutott a tudatába. Neki köszönhető a feketék közti apostolság kezdete. Utána Sevilla érseke, Don Pedro Castro y Quińones, volt az, aki gondoskodott ez apostolkodás kiépítéséről.
Ekkor jelenik meg Cláver Péter, és alázatosságra alapozott felebaráti szeretettel azt a missziót választja, hogy a néger rabszolgák között az evangéliumot hirdesse. Csatlakozik P. Sandovalhoz, és gyermeki engedelmességgel jezsuita fráterként áll segítségére.
Péter alázatosságból ismételten elutasította a papságot, de Sandoval rábeszélésére 1616-ban mégis kérte, hogy szenteljék pappá. A jezsuiták generálisa, Muzio Vitelleschi (1563–1645) ezt írta neki akkor: „A négerek lelki segítéséért és oktatásáért vállalt gond… olyan feladat, amelyet nagyra becsülök és nagyon dicséretesnek tekintek”.
Gazdag lelki előkészületek után, amelyben a készség és a szemlélődés hősies alázattal párosult, feltétlen engedelmességben az Egyház iránt és Sandoval tapasztalt vezetésével fogott hozzá Claver Péter új apostolságához. Az első naptól kezdve olyan fenntartás nélkül adta át magát munkájának, hogy barátai csak csodálkozni tudtak, a színesbőrűek pedig tisztelettel vették körül. A néger rabszolgák fogadására szolgáló nagy amerikai kikötő Cartagena volt. Senki sem gondolt ezeknek az embereknek a nyomorúságára, betegségére, rémes haldoklására és megaláztatására, akiket a szülőföldjükön összefogdostak és szabad emberekből dolgozó állatokká tettek.
Papként aztán, megfelelő lelki előkészületek birtokában, az első naptól kezdve olyan fenntartás nélkül adta át magát munkájának, hogy barátai csak csodálkozni tudtak, a színes bőrűek pedig tisztelettel tekintettek rá. Péter egy kis cellát választott magának a jezsuita kollégium kapuja mellett, hogy minden odaérkező színesbőrűnek a rendelkezésére állhasson. Volt itt dohány, datolya, cukor és ezer más, amit a négerek szerettek. „Claver atyának voltaképpen négernek kell lennie, mert egy fehér sohasem szeretett volna minket ennyire” – mondták a cartagenai négerek.
Amikor Sandoval látta Péter munkájának eredményét, ráhagyta az egész néger-missziót. 1622-től kezdve egyedül Péter vállalt mindenért felelősséget.
„…Tegnap – írta Péter –, május 30-án, Szentháromság ünnepén kikötött egy nagy hajó… Azonnal odasiettünk, két hátaskosarunkat megtöltve naranccsal, citrommal és dohánnyal… Még mielőtt a hajó kikötött volna, már a betegek mellett voltunk… Cseréptörmeléken és téglákon feküdtek: ezeket használták fekhelyül; teljesen meztelenek voltak, egy szál ruha nélkül… Utat törtünk a többiek tömegén át, és a betegeket két csoportba gyűjtöttük: az egyik mellé a társam szegődött, a másikhoz én… „
Még mielőtt az érkező, rabszolgákkal megrakott hajók lehorgonyoztak volna, tudta, hogy melyik népből valók az érkezett színesbőrűek, és ennek megfelelően oktatta ki a tolmácsait. Ők voltak „a jobb keze”. Claver Péter keresztelési jegyzéket vezetett. 30.000-nél több keresztséget szolgáltatott ki. Minden megkeresztelt rabszolga kapott egy érmet, s a nyakában hordta, hogy felismerjék keresztény voltát. Ebben az időben – 1620 körül – fogadta meg Péter, hogy a rabszolgák örökös rabszolgája lesz: „Petrus Claver, Aethiopum semper servus.”
Harmincnégy évet töltött az életéből a cartagenai kikötő körzetében…”
Munkájának legfontosabb helye a nagy amerikai kikötő Cartagena volt, ahova a néger rabszolgákat szállították. Az egész kikötőben alig akadt valaki, aki arra gondolt, hogy ezek a betegségtől és kimerültségtől elcsigázott emberek Isten szabadnak teremtett gyermekei. Péter ezeket tudva szentelte fogadásukra magát. Alakja kitörölhetetlenül belevésődött az odaérkező feketék mindegyikébe.
Beszervezett tolmácsai segítségével, még mielőtt az érkező, rabszolgákkal megrakott hajók lehorgonyoztak volna, tudta, hogy melyik népből valók az érkezettek, és ennek megfelelően törődött „nyomorúságukkal”. Élelmiszerrel, gyümölccsel és orvossággal fogadta őket. Lelkileg is törődött velük.
Tolmácsain keresztül beszélt nekik Jézusról, s ahol látta az érdeklődést és a készséget, megkeresztelte őket. Minden megkeresztelt rabszolga kapott egy érmet, amelyet a nyakában hordott, hogy felismerjék keresztény voltát. A keresztség ily módon bizonyos védelmet is biztosított.(Péter keresztelési jegyzéket vezetett, amely szerint 30.000-nél több keresztséget szolgáltatott ki.)
Péter atya lehetőség szerint, figyelemmel kísérte védencei sorsát, és gondoskodott arról, hogy hitoktatásuk folytatódjék. Ennek érdekében a jezsuita kollégium kapuja mellett egy kis cellát választott magának, hogy minden odaérkező színes bőrűnek a rendelkezésére állhasson. Volt itt dohány, datolya, cukor és ezer más, amit a négerek szerettek.
Mindezeken kívül törődött a foglyokkal és az inkvizíció foglyait is meglátogatta. Még azokkal is tartotta a kapcsolatot, akik eretnekségbe estek, vagy az iszlám hívei lettek.
Élete vége felé alig aludt, vezeklő gyakorlatokat végzett vagy szemlélődött. Misztikus volt, de egyben a feketék apostola lett. Hetvenévesen sem csökkent nagy tettereje; mindig kész volt a határozott beavatkozásra s a nehézségek gyors megoldására. 1651-ben betegeskedni kezdett; le kellett mondania apostoli tevékenységéről. Amikor bénultan és fájdalmak között feküdt, tettek helyett önmagát és szenvedését ajánlotta fel áldozatul, fekete testvéreiért.
1654. szeptember 7-én végigfutott a hír a városon, hogy haldoklik a szent. Hatalmas embertömeg gyűlt a halálos ágya köré: szerzetesek és szerzetesnők, a püspök, gazdagok és szegények, rabszolgák és gyermekek. 1654. szeptember 8-án halt meg Cartagenában.
1850. július 20-án avatták boldoggá.
1888. január 15-én – tanítójával, Alonso Rodriguezzel együt – XIII. Leó pápa szentté avatta, majd 1896. július 7-én pedig az egész néger misszió védőszentjévé tette.
Szentünk gazdag lelki előkészületek után, amelyben a készség és a szemlélődés hősies alázattal párosult, Sandoval atya tapasztalt vezetésével, feltétlen odaadással fogott hozzá missziós apostolkodásához. Az első naptól kezdve olyan fenntartás nélkül adta át magát a rabszolgává kényszeríttet négerek gondozásának, hogy barátai csak csodálni tudták, a színes bőrűek pedig tisztelettel vették körül.
Cláver Péter a négerek mellett egészen különleges módon szentelte magát azoknak is, akik eretnekségbe estek, vagy az iszlám hívei lettek. A börtön és kaszárnya lakóit is gyakran részesítette gondoskodó szeretetében. Tudunk-e mi a másvallásúak, vagy hitetlenek irányában ilyen megértők lenni?
OLVASMÁNY – Claver Szent Péter áldozópap leveleiből…
(Epist. die 31 maii 1627: A. Valtierra, S. I., San Pedro Claver, Cartagena 1964, pp. 140-141)
«Az Úr Lelke rajtam: ő kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, ő küldött engem, hogy szabadulást hirdessek a raboknak és a vakoknak megvilágosodást, hogy szabadulást vigyek az elnyomottaknak, és hirdessem az Úr kegyben álló esztendejét». (Lk.4;18-19)
A szegényeknek hirdetni az evangéliumot, a megtört szívűeket gyógyítani, a foglyoknak hírül adni a szabadulást! Tegnap, 1627. május 30-án, Szentháromság vasárnapján egy igen nagy hajóval sok-sok néger érkezett, akiket Afrika folyóiból szedtek össze. Odamentünk és kosarakban birsalmát, citromot, édességeket és még sok minden mást vittünk nekik. Majd elmentünk lakóhelyükre.
Mintha egy másik Guineába érkeztünk volna. Át kellett vergődnünk különböző csoportokon, amíg eljutottunk a betegekhez, akik rengetegen voltak, és nedves, sőt sáros földön feküdtek. Hogy túlságosan ne érje őket a nedvesség, földet hordtak össze, abba cserepeket és tégladarabokat tettek. Ilyen volt a fekvőhelyük, amely nemcsak emiatt volt nagyon kényelmetlen, hanem különösen azért, mert mezítelenek voltak, ruha nem védte testüket. Letettük köpenyünket, és az árusoktól deszkákat hoztunk, szalmát tettünk rá, és így fekvőhelyet készítettünk nekik. Azután odavittük a betegeket.
Két csoportba osztottuk őket: egyik csoporthoz a társam ment tolmáccsal, a másikhoz magam mentem. Két néger már kihűlőfélben volt, közelebb a halálhoz, mint az élethez, szinte érverésüket sem lehetett észlelni. Parazsat tettünk cserepekre, és a haldoklók közelébe helyeztük. Erre a parázsra illatszert szórtunk, amelyből két zacskóval is volt nálunk, és ezen alkalommal fel is használtuk. Ezután köpenyeinkkel betakartuk őket, nekik ugyanis nem volt takarójuk, és gazdájuktól is hiába kértünk.
Úgy tűnt, hogy az illatos füsttől és a melegtől magukhoz tértek. Szemükben öröm csillant fel, mikor ránk néztek. Ilyen módon szólítottuk meg őket, nem annyira szóval, mint inkább azzal, amit értük tettünk. Úgy gondolták, azért hoztuk ide őket, hogy enni adjunk nekik. Minden másféle beszéd és megnyilatkozás teljesen haszontalan lett volna. Odaültünk, majd letérdeltünk melléjük, arcukat és testüket borral mostuk meg, kedveskedésünkkel igyekeztünk mosolyra bírni őket. Olyan természetes emberi eszközöket használtunk fel tehát, amelyek a betegeket valahogy képesek örömre hangolni.
Ezután hozzákezdtünk, hogy kifejtsük előttük a keresztségről szóló tanítást, s annak a testre és a lélekre gyakorolt csodás hatásait. Midőn a kérdéseinkre adott válaszaikból úgy látszott, hogy mindezt megértették, áttértünk a részletesebb tanításra, tudniillik beszéltünk nekik az egy Istenről, aki kinek-kinek érdemei szerint ad jutalmat vagy büntetést, és egyéb más hitigazságokról.
Kértük, hogy indítsanak bánatot, és mutassák ki, hogy elkövetett bűneiktől elfordulnak. Végül, amikor már úgy látszott, hogy eléggé felkészültek, kifejtettük nekik a Szentháromságnak, a megtestesülésnek és a szenvedésnek titkát. Szemük elé állítottuk a keresztre feszített Jézust, ahogyan a keresztelőkút felett le van festve, ahol Krisztus sebeiből patakokban csorog a vér, és az ő nyelvükön előimádkozva a bánatimát, segítettük őket, hogy felindítsák a tökéletes bánatot…”
„Éhes voltam, és ti enni adtatok; szomjas voltam, és ti inni adtatok; idegen voltam, és ti befogadtatok; nem volt ruhám, és felruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok. * Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.”(Vö.Mt.25;35,36,40)
„Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint és is szerettelek titeket; ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymást!” (Jn.15;12,17) – * Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.(Mt.24;40)
Istenünk, te Claver Szent Pétert a rabszolgák szolgálatára hívtad, és erőt adtál neki arra, hogy csodálatos szeretettel és türelemmel segítségükre legyen. Közbenjárására add meg nekünk, hogy mindig azt keressük, ami kedves előtted, felebarátainkat pedig tettel és igazsággal szeressük. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.
Himnusz Szűz Máriához
Királyi ház szűz gyermeke, Király leánya, jegyese,
kiválasztott az ég Ura már ősidőktől, Mária.
Szeplőtlen tündöklő leány, aranyház, benned nincs hiány,
a Lélek áldón szállt reád, és felszentelt, mint templomát.
A szeretetnek nagy jele, minden jóságnak kútfeje,
igaz fényesség hajnala, az égi Manna sátora.
Az Úrnak háza otthonod, boldog fényesség rád ragyog,
virágot termő Jessze-ág, egek harmatja hull reád.
Ó, tiszta fényű drágagyöngy, tündöklő csillag messze fönt,
mi is lehessünk templomok, tiszták, Lélekben gazdagok.
Urunk dicsérje most imánk, hogy benned, édes Szűzanyánk,
Szentháromság egy Istenünk, oly drága kincset ad nekünk. Amen.
Szűzanyánk, fogadd el ajándékunkat
(Damaszkuszi Szent János imájából)
Szűzanyánk, fogadd el ajándékunkat!
Fogadd el kegyesen erőnket meghaladó szeretetünket!
Tekints ránk, jóságos Úrnőnk, mi Urunk Szülője!
Irányítsd gondolatainkat, de sorsunkat is!
Vezess el minket az isteni akarat békés kikötőjébe,
és tégy minket méltóvá a jövendő boldogságra,
a Tőled megtestesült Ige arca édes ragyogásának szemlélésére. Amen.