A vegyesvallás akadálya ama keresztények között áll fenn, akiknek egyike a katolikus Egyház gyermeke, a másik pedig valamely eretnek vagy szakadár vallás híve (protestáns, görögkeleti stb.). Ez az az akadály, amelyen barát és ellenség annyiszor fennakad s amelyet még katolikus hívek is inkább csak akadékoskodásnak tekintenek az Egyház részéről. Mintha bizony csak azért volna, hogy az ember felmentést kérjen alóla. Pedig alig van akadály, amely alól jóságos, gondos anyánk, az Egyház nehezebb szívvel mentene fel. Ha meg is teszi, csupán még nagyobb baj és veszedelem elkerülése végett szánja rá magát. Tekintve ez akadálynak rendkívüli fontosságát a gyakorlati életre, kissé részletesebben foglalkozunk vele.
A vegyesvallás akadályának történetéből
Az Atyák, pápák, zsinatok mindig ellenezték, mióta az Egyház áll, a vegyesvallásúak közti házasságot. Az okokat, amelyek kezdettől fogva jórészt mindig azonosak, alább bőven előadjuk. Először az elvirai zsinat (300 körül) hozott e tekintetben tételes törvény, amelyet a chalcedoni egyetemes zsinat (451-ben) az egész Egyházra kiterjesztett, eltiltva a vegyesházasságokat. A római Egyház e tilalomnál tovább sohasem ment. Kelet azonban az ún. trulláni zsinaton (Konstantinápoly, 692.) a saját hívei s az eretnekek közti házasságot érvénytelennek nyilvánítá s lényegileg ezen az állásponton maradt napjainkig. Az egyesült görögök azonban e pontban is a latinokkal közös gyakorlatra tértek, s a vegyesvallást csupán tiltó akadálynak tekintik.
A középkorban a nagy szigor folytán, amelyet úgy az Egyház, mint az állam az eretnekekkel szemben tanúsított, a vegyesházasság szinte lehetetlen volt.
A katolikus Egyház, bár csak tiltotta a vegyesházasságot, de felmentést ez akadály alól a trienti zsinatig (1545–1563), sőt a westfáli békéig (1648) egyáltalán nem adott s így másvallású egyén csupán megtérés árán köthetett katolikussal megengedett módon házasságot. A trienti zsinat óta azokon a vidékeken, helyeken, ahol a zsinatot hivatalosan nem hirdették ki, a vegyesházasságok továbbra is – bár szigorúan tilosak – de érvényesek maradtak. Ott pedig, ahol a zsinati határozatok ki lettek hirdetve, a vegyesházasság a zsinat által előírt forma hiánya miatt érvénytelenné válott. A zsinat ugyanis elrendelte, hogy katolikus fél csupán illetékes lelkésze tanúskodása mellett köthet érvényes házasságot. De ez a tanúskodás a vegyesházasságnál a katolikus papnak nem volt megengedve.
Azonban a híveknek növekvő indifferentizmusa s az államoknak az eretnekekkel szemben – főleg a westfáli béke óta – tanúsított mind nagyobb engedékenysége az Egyházat is ősi szigorának enyhítésére kényszerítettek.
A katolikusoknak a protestánsokkal folytatott sűrű érintkezése folytán mind több s több érvénytelen vegyesházasság létesült. Hogy ezt az óriási bajt az Egyház legalább kisebbítse, bizonyos biztosítékok kikötése mellett, amelyekről alább még szólunk, hajlandóvá lett a vegyesvallás tiltó akadálya alól felmentést adni s megengedni, hogy a katolikus pap, a vegyesházasságok kötésénél minden szertartás s áldás mellőzésével egyszerűen tanúskodjék. Így legalább azok érvénye meg volt mentve.
A vegyesvallású országokban azonban mind többen akadtak, kik a biztosítékok megadására, nevezetesen az összes gyermekek katolikus nevelésére nem vállalkoztak s a katolikus papnak ún. passzív asszisztenciáját, tanúskodását sem vették igénybe, s így az érvénytelen házasság, a bűnös viszony szerencsétlenségébe döntötték magukat. Hogy ezt a bajt Egyházunk némiképpen elhárítsa, orvosolja, végre abba is beleegyezett, hogy a vegyesházasságok bizonyos országokban a biztosítékok megadása s a katolikus pap tanúskodása nélkül is, bár szigorúan tilosak, de legalább érvényesek legyenek. Így intézkedett először XIV. Benedek Hollandiára és Belgiumra nézve (1741), majd VII. és VIII. Pius más területekre nézve, XVI. Gergely 1841-ben Magyarországra nézve.
A „Ne Temere”-féle pápai rendelet ezt a kedvezményt Magyarországra nézve megszüntette. Minthogy pedig ez a bölcs intézkedés a hazai protestánsok között nagy felháborodást idézett elő, a nm. Püspöki Kar az ország békéje miatt a Szentszéket arra kérte, hogy az 1906-ban Provida Constitutio kezdetű pápai irat által Németországnak adott kedvezményt a hasonló viszonyok miatt Magyarországra is kiterjessze. A Szentszék ezt 1909. február 27-én meg is tette. Az időponttól fogva a nemkatolikus Egyház előtt kötött vegyesházasságok ismét érvényesek lettek.
Az új törvénykönyv azonban az egész világra egységes házassági jogot létesített s a Német- és Magyarországnak adott kedvezményt az 1094-ik kánonnal megszüntette.
1918. május 19. óta tehát, midőn az új Codex érvénybe lepett, csupán azok a vegyesházasságok érvényesek, amelyeket a felek a katolikus Egyház színe előtt kötnek.
Miért tilos a vegyesházasság?
Ok van rá bőven, még pedig fontosabbnál fontosabb. És ha elfogulatlanul, katolikus lelkülettel vizsgáljuk ezeket az okokat, csak áldani és magasztalni tudjuk a gyermekeiért aggódó Anyaszentegyház szigorú, de jóságos szeretetét, amellyel tiltja s lehetőleg akadályozza a vegyesházasságot.
A vallás az a tervrajz, amely szerint az egész életnek, de nevezetesen a házaséletnek épülnie kell, mert ez adja meg hozzá az összetartást, szilárdságot, szépséget. Ha a vallás körül hiba van, előbb vagy utóbb, de biztosan nagy baj lesz belőle. Már pedig nagy hiba a vallás dolgában, ha az „vegyes”, szóval, ha csak az egyik fél katolikus, a másik pedig másvallású. Már maga a neve is: „vegyesházasság”, nagyon rosszul hangzik. A házasság ugyanis csak akkor ígér igazi boldogságot, ha benne minden egy. Egy szív, egy lélek, sőt – az Úr Jézus szavai szerint – egy test.
Tehát csak a legnagyobb egyesítő hatalom, a vallás legyen vegyes? Azért, ha a vegyesházasságban a boldogságnak minden egyéb feltétele megvolna is, a leglényegesebb mindig hiányozni fog: minden egység, erő, áldozatkészség és tiszta szeretet forrása, a közös hit. De lássuk kissé részletesebben.
A keresztény házasságnak négy javát szokás megkülönböztetni. A vegyesházasság mind a néggyel szinte homlokegyenest ellenkezik.
A szentség
A házasság első java a szentség. Az Úr Jézus azt akarta, hogy a keresztény házassági frigy hű utánzata, mintegy másolata legyen annak az isteni szövetségnek, amelyet Ő kötött az Anyaszentegyházzal. Azért nevezi a Szentírás a házasságot nagy titoknak, vagyis nagy szentségnek s elrendeli, hogy a férjnek és feleségnek legbelsőbb életközössége, szeretete, hűsége Krisztusnak és Egyházának bensőséges viszonyát tükrözze vissza. Ámde a vegyesházasság alkalmas-e arra, hogy hű utánzata legyen ennek a mintának? Nem inkább torzképe, szinte kigúnyolása-e az isteni mintának, isteni előképnek az a házasság, amelyben az egyik fél nem tagja Krisztus Egyházának s nincs is helyes fogalma a házasság értelméről, méltóságáról, hanem azt csupán –a saját vallása tanítása szerint–felbontható szerződésnek tartja?
A házasság – mint láttuk – kölcsönös szentségkiszolgáltatás. A katolikus fél megilletődve készül, hogy a szentség kiszolgáltatására és fogadására méltó legyen. Gyónni, áldozni megy. Minő szomorúan térdel ott a gyóntatószéknél, áldoztatóasztalnál – egyedül! Íme, lelki özvegy már házassága előtt. Előképe ez az ő lelki elhagyatottságának, amelyben meg akarja járni az egész életutat. Hol a jegyese? Az talán nem szorulna arra, hogy lelkét megtisztítsa, megerősítse a „nagy szentség” felvétele előtt? Ah! de az nem is hisz mindebben! Minő szívszaggató ez! Az Egyház mindig irtózott attól, hogy legféltettebb kincseit, a szentségeket azokkal közölje, akik keblén kívül állnak. És íme, a katolikus fél anyjának, az Egyháznak legnagyobb szomorúságára arra vállalkozik, hogy ilyennek szolgáltassa ki a szentséget s ilyentől fogadja azt! Igazán, nem volna csoda, ha az Egyház a vegyesvallás akadálya alól felmentést sohasem adna.
A vegyesházassággal szemben tanúsítandó érzületre s magatartásra pompás példát adott Szent Franciska, a későbbi Chantal báróné fiatal leány korában. Midőn egy alkalommal nővérénél, Neufchèzes bárónénál Poitou-ban tartózkodott, fiatal úr kérte meg kezét, akit magas rangja s kiváló személyes tulajdonságai nagyon ajánlottak. Franciskának egyelőre nem is volt kifogása a kérő ellen, főleg minthogy sógora magára vállalta, hogy édesatyja beleegyezését ki fogja eszközölni. A fiatalember hugenotta, református volt, de tudva, hogy a fiatal leány kezét csak jó katolikus nyerheti el, oly vallásos érzelmeket színlelt, amelyek sohasem voltak meg benne. Katolikusnak mutatta magát. Franciska azonban, talán isteni sugalom folytán, átlátott az álarcon. Férfias, nemes jelleméhez méltóan kijelenté: „Inkább választom lakásomul az örök börtönt, mint egy kálvinista házát; inkább egymásután ezer halált, mint, hogy az Egyház ellenségével lépjek házasságra”. Unszolják: „És ha megtérne az az úr?” „Még akkor sem – felelé Franciska –. mert erre semmi egyéb biztosítékot nem nyújtana, mint irántam való rokonszenvét, holott hit dolgában csupán a tiszta meggyőződés számít.” Ámde ezt a leányt egy oly hőslelkű keresztény apa nevelte, aki minden földi előny megvetésével még tulajdon királyának, IV. Henriknek is bátor volt bevallani: „Ha felséged előbb nem kiáltja: Éljen a katolikus Egyház, én sohasem kiáltottam volna: Éljen IV. Henrik!”
A közös élet
A házasság második java: a közös élet, amely elsősorban a lelkek összeforrását tételezi fel. Ámde lehet-e ily lelki egyesülésről szó ott, ahol a vallás, a hitelvek szükségképpen válaszfalat vonnak a házasfelek közé? Hiszen amit az egyik imád. a másik megveti; amit az egyik nélkülözhetetlennek tart, a másik feleslegesnek minősíti. Az egyik imádja, mint Istenét, az Oltáriszentséget, a másik ezt a hódolatot bálványimádásnak bélyegzi. Még mennyei Anyja képét sem akaszthatja az egyik ágya fölé, anélkül, hogy ezzel a másiknak „vallási érzületét” ne sértené.
És hozzá még a katolikus vallás nem csupán elvont hittételekből áll, hanem maga a gyakorlat, maga az élet. Lefoglalja az egész embert. Megvannak a maga ünnepei, áhítatgyakorlatai, böjtjei. Szinte lehetetlen mindezt pontosan és buzgón gyakorolni olyannak állandó társaságában s ellenőrzése mellett, aki mindezzel saját hitelveiből kifolyólag ellenszenvez. A katolikus felnek szinte bujkálnia kell legszentebb kötelességeinek teljesítésével is, hogy a mindehhez nem értő házastársa tetszését, megelégedését el ne játssza. Elmarad tehát csakhamar az ünnep, a böjt, a gyakori szentáldozás és bekövetkezik, amitől az Egyház méltán félti hívét: a hitközöny. Csakhamar a felek egy vallásra térnek, ti. egyik sem törődik semmivel. Egymással talán így ugyan meg lesznek elégedve, de meg lesz-e elégedve Isten is?
És az ilyen sem hideg, sem meleg keresztény élet után minő kilátások nyílnak a halálra s az örökkévalóságra?
Súlyos betegség idején ki fog a katolikus fél lelkéről szorgoskodni? A protestáns fél fog-e gondoskodni, hogy a katolikus hitves a szentségekhez – amelyekre pedig annyira rászorul – idejekorán járuljon? És holta után ki fog a lelkén segíteni? A protestáns fél fog-e szegény, szenvedő lelkén könyörülni, érte miséztetni? Valóban szomorú kilátások!
Ugyanezért már Szent Ágoston a vegyesházasságot a keresztény félre szinte veszélyesebbnek tartotta, mint azt a frigyet, amely keresztény s nem keresztény között létesül. „Azoktól ugyanis – mondja a nagy egyházatya –, akik távol állnak tőlem, sokkal könnyebben óvakodom. Nem egykönnyen csábíthat el engem, aki így szól: „Jer, imádd a bálványt!” – az ilyen távol van tőlem. Ha azonban így szól a csábító: Én is keresztény vagyok – az ilyen már közelebbről fenyeget engem. Ez esetben imádkoznom kell a zsoltárossal: Szabadítsd meg, Uram, lelkemet azoktól, akik hozzám közelednek, mert sokban velem vannak”. Miért mondja vajon (a zsoltáros): Akik hozzám közelednek? Mivelhogy sokban velem vannak. Részesültünk a keresztségben. Ebben egyek vagyunk. Olvassuk az evangéliumot, ebben is egyenlők vagyunk. Ünnepeljük a húsvétét, ebben is megegyezünk. Ámde nem mindenben! a tévelyben nem”.
A gyermek
Harmadik java a házasságnak: a gyermek. Ki nevelje a gyermeket? Mind a két szülő? Így kellene lennie! Ámde, hogyan neveljen katolikus módon pl. a protestáns apa? Tehát akkor a legsúlyosabb, lélekben járó feladattal magadra maradtál te szegény asszony. Helyzetedet még csak súlyosbítja protestáns házasfeled példája, amely gyermeked lelkében csaknem mindent leront, amit te beleépítesz.
És ha előbb találsz meghalni, kire bízod legdrágább kincsedet? Ki fog annak katolikus neveltetéséről gondoskodni?
És tegyük fel azt – a sajnos – nem ritka esetet, hogy a protestáns fél, rokonság, főleg a nagyszülők, minden megállapodás ellenére a gyermekeket, vagy a fiúkat, illetőleg leányokat maguknak követelik. A katolikus fél egyideig sír, tiltakozik, azután csak beletörődik. Most tehát ő nevelje tulajdon gyermekét protestánsnak! Vagy, ami még nagyobb képtelenség – egyiket katolikusnak, a másikat meg protestánsnak? „Leányom – szólhat az egyikhez –, imádd, szeresd az Úr Jézust az Oltáriszentségben”. ,,De te, fiam – mondhatja a másikhoz –, utáld s vesd meg azt a bálványl!” „Te, leányom –- buzgón kérd a Boldogságos Szűz pártfogását – te pedig, fiam, meg ne próbáld elkövetni az effajta babonát!” „Te, leányom szeresd lelkesedve s engedelmes lélekkel Krisztus földi helytartóját, a pápát; te pedig fiam. dacosan utasítsd vissza annak az antikrisztusnak minden parancsát!” Minő képtelenség!
De még szívfacsaróbb ellentmondás: egyik gyermeket a katolikus Egyház dús kegyelemkincseivel gazdagítani s biztosítani, a másikat pedig e drága örökségből kifosztva, Krisztus hajócskájából kitaszítani, amelyen kívül csakis a jóhiszeműség címén s nagy üggyel-bajjal lehet a lelket megmenteni. És ki dobja azt a szerencsétlen gyermeket ebbe a rettentő szerencsétlenségbe? Tulajdon szülője! Minő lesz egykor a találkozás az igazságos Isten ítélőszéke előtt az ily apa, anya s kiszolgáltatott gyermeke között?
1829-ben egy katolikus leány árvaságra jutván, Neusehatelbe került nagynénjéhez. Itt eltanulva ennek mesterségét, a divatárusságot, oly ügyesnek bizonyult, hogy az öreg néni ráhagyta az egész virágzó üzletet. Kevéssel utóbb egy protestáns kereskedő szeme akadt meg a derék, életrevaló leányon; s megkérte kezét. Eleinte a leányban a katolikus lelkiismeret élénken tiltakozott. A nagynéni sem szívesen látta a készülő házasságot. Utóbb mégis beleegyeztek azzal a kikötéssel, hogy a gyermekek mind katolikusok lesznek. A kereskedő majd kicsattant az örömtől s készséggel ígért eget-földet, amit csak kértek tőle. A házasságot a katolikus Egyház színe előtt meg is kötötték, s az ígéretet a gyermekek vallását illetőleg írásba foglalva államilag is biztosították. Eleinte jól is ment minden. Néhány év múlva azonban a protestáns férj kezdett elhidegedni buzgó hitvese iránt s majd ezen, majd azon a katolikus szokáson gúnyolódott. Egy szép napon pedig, mikor a jó asszony a szentmiséről hazatér, elképedve s szörnyűködve látja, hogy az ő feszülete, szenteltvíztartója, rózsafüzére, szentképei, imakönyve ott feküsznek a szoba közepén egy halomra hányva. Kevéssel utóbb Isten gyermekkel áldotta meg. Ezt a férfi már protestáns módon kereszteltette meg. És midőn emiatt a nő sírva tiltakozott s a férj ünnepélyes ígéretére hivatkozott, ez hidegen s ingerülten odavetette: „Az én dolgom a gyermekek vallását megállapítani”. A mélységes bánatba merült asszony egy időre nagynénjéhez tért vissza. Azonközben pedig a férj elválasztatta magát, egy gazdag protestáns özvegyet vett nőül s minden gyermekét protestáns módon neveltette. A szegény katolikus fél pedig – sem özvegy, sem feleség – odadobva sorsának törött szívvel elmélkedhetett a vegyesházasság áldásain s a protestáns ígéretek megbízhatóságán. A sok közül egy eset: valamennyien ismerünk ilyeneket.
A felbonthatatlanság
A negyedik java a keresztény házasságnak a felbonthatatlanság. A katolikus félre nincs elválás. Áldja vagy verje sors keze, ő férj, illetve feleség marad hitvese haláláig. A protestáns fél, bár Isten előtt ő is kötve van, de erről tudni sem akar. A saját hamis hitelvei szerint őt az állami hatalom s felekezetének elöljárósága elég könnyen felszabadítja s új házasságra jogosítja. És ő ezt a szabadságot vajmi gyakran ki is használja. Elgondolhatjuk ily esetben a katolikus félnek nem ritkán kétségbeejtő, szívfacsaró helyzetét. Ott ülni talán gyermekekkel, elhagyottan, nélkülözve, megkötötten, míg a protestáns fél „új hitvesével”, nem tudom, hányadikkal, boldogan éli világát. Mily kísértés ez, hogy ő is dacba szálljon Istennek örök, megváltoztathatatlan törvényével, s szintén „új házasságra” lépjen, amely nem egyéb tilos viszonynál, házasságtörésnél. Aki mindezt megfontolja s megkérdezi őszintén katolikus lelkiismeretét, bizonyára nem fogja anyját, a katolikus Egyházat, kegyetlenségről vádolni azért, mert tiltja a vegyesházasságot s mindenre kéri híveit, ne csikarják ki tőle a fölmentést ez akadály alól, amelyet mindig csak vérző szívvel s nagyobb bajok elkerülés végett engedélyez.
Midőn 1851-ben az uralkodó házunkban előforduló egyik gyászeset alkalmával nagyobb alamizsnát osztottak szét, többek között jól öltözött, de nagy nyomorról panaszkodó hölgy is jelentkezett könyöradományért. Kitudódott a szegénynek egész szomorú, tragikus históriája. Katolikus létére, minden lebeszélés ellenére protestáns úrhoz ment férjhez. Bár szép és férje iránt a legodaadóbb volt, ez mégis titokban más növel szőtt házasságtörő viszonyt. Elképzelhető a szerencsétlen feleség elkeseredettsége, mikor a dolog nyomára jött, sőt kézzelfogható bizonyítékoknak jutott birtokába. A gonosz férj felbujtogatására rábeszélték, hogy emeljen vádat a protestáns egyházi halóság előtt. Ez a nő panaszát alaposnak találván bíróilag kimondotta a házassági válást. Éppen ez volt, amit a hűtelen férj hőn óhajtott. Nevetve tartotta most már az ítéletet a keservesen csalódott nő elé s csakhamar „megtért” s aztán egybekelt egy másik asszonnyal a legnagyobb nyomorban hagyva feleségét, akit hozzá még, mint katolikust a boldogtalan vegyesházasság köteléke a halálig fogva tartott.
Nem tagadjuk, vannak esetek, midőn a vegyesházasság nem termi oly fokban a leírt gyümölcsöket. Vannak megértő, türelmes protestáns házasfelek, akik lélekben inkább katolikusok. De ez csak kivétel, amely a szabályt erősíti.
Mit szólnak hozzá a protestánsok?
Bár a felsorolt okokat minden tárgyilagosan, higgadtan gondolkodó protestáns is kénytelen beismerni, mégis nem ritkán éri a szemrehányás a katolikus Egyházat protestáns részről, hogy a vegyesházasságokkal szemben oly megalkuvás nélküli, szűkkeblű álláspontot foglal el. Ez a vád több szempontból is igazságtalan. Mert hiszen a katolikus Egyház ebben nem támadja a felekezeteket, hanem csak védi a saját híveit, amihez teljes joga van, sőt amit tenni lényeges kötelessége. A vád annál is kevésbé okos és méltányos, mert hiszen a vegyesházasság éppen annyit, sőt sokkal többet árt a protestánsoknak, mint a katolikusoknak. Nem egyszer beismerik ezt maguk a protestánsok is, ha elfogultságuktól magukat függetleníteni képesek. Íme egy-két példa.
1889-ben röpirat jelent meg a német könyvpiacon, amelynek címe: „Éberek legyetek! Óvás, amelyet egy evangélikus lelkész intéz a protestáns néphez”. Ebben a többek között a következőket olvashatjuk: „Micsoda egy élet lehet az pl. a katolikus módon nevelt asszonyra, midőn minden istentiszteleten eltölti az a tudat, hogy a vallás az, amely az égbe visz, de hazatérve kénytelen látni, hogy gyermekei más vallásban nevelődnek. Megfordítva is ugyanaz a nehézség áll elő. De én egyébként sem tudom elgondolni, miképp folytathatnak beszélgetést otthon a házasfelek vallásos dolgokról feltéve, hogy mindketten mint saját egyházuk hű tagjai léptek házasságra? Az a megegyezés pedig, hogy vallásról szó se legyen, oly egyének részéről, kiknek a vallás szívügyük, akik a házasságban a szívek összeforrását látják, teljesen érthetetlen előttem. Mi lesz akkor a gyermekekből?”
Az Elzásszi Evangélikus Vasárnapi Újság pedig néhány évvel ezelőtt a következőket írja: „Minden vegyesházasság helytelen dolog, s aki arra szánja magát, nem egy szomorú órára legyen elkészülve. Ha a gyermekek katolikusok lesznek, ám akkor a protestáns apa vagy protestáns anya látni kénytelen, amint azok rózsafüzért imádkoznak, szentekhez folyamodnak … mind olyan dolgok, amik protestáns keresztényre, főképp ha azokat tulajdon gyermekeinél látja, fájdalmasak. Ha pedig a gyermekek protestánsok lesznek, ám akkor az elégedetlenség és szemrehányások a katolikus részről nem fognak elmaradni. Ha pedig a gyermekek részben katolikusok, részben protestánsok lesznek, akkor a család kettészakadt. A szülőknek s gyermekeiknek egyféle vallásúaknak kell lenniük. Hiszen az ember nemcsak azért házasodik, hogy a másikkal együtt dolgozzék, közösen egyék s igyék, hanem azért is, hogy közösen imádkozzék. Egy protestáns munkás, aki katolikus nőt vett feleségül egyetlen gyermeke halálakor így szólt: „Gyermekem halálos ágyánál éreztem át igazában, minő óriási szakadék választ el bennünket. Ilyenkor kellene főleg együtt lenni, közösen imádkozni tudni. Meg kellene tiltani törvénnyel minden vegyesházasságot”.
Egyébként maga a hivatalos protestantizmus is nem egyszer felemelte tiltakozó szavát a vegyesházasság ellen s pedig nem a legtürelmesebb módon.
Így Frigyes Vilmos, porosz király, 1853. június 7-én kelt rendelete alapján 1918-ig minden evangélikus katonatisztet eltávolítottak a hadseregből, aki a katolikus Egyház színe előtt kelt egybe s gyermekeit a katolikus hitben nevelteti.
A mi hazai protestánsaink nem kevésbé türelmetlenek. 1567. évi debreceni gyűlés hivatalvesztést szabott azokra, akik vegyesvallásúakat összeadni merészkednek. A magyar evangélikusok dunáninneni kerülete a polgári házasság behozatala alkalmából így intézkedik: Nem eskethetők meg oly jegyesek, akik a polgári házasság megkötése előtt gyermekeiket más, nem ágostai hitvallású egyháznak adták át. A reformátusok budapesti zsinatja 1921-ben utasításokat küldött a vidéki gyülekezeteknek a vegyesházasságokat illetőleg. Ennek megfelelően pl. a lajosmizsei egyháztanács 1923-ban nyilvános plakátokon hirdette, hogy akik mint reformátusok vagy evangélikusok másvallásúval oly egyezkedéssel lépnek házasságra, hogy valamennyi születendő gyermeküket másvallásnak ígérik, mint hűtelen egyháztagok a gyülekezetből ki vannak közösítve. Ellenkező esetben a vegyesházasság ellen nincs semmi kifogás.
Mikor ment fel az Egyház a vegyesvallás akadálya alól?
Sajnos, elég gyakori eset, hogy az Egyház a vegyesvallás akadálya alól felmentést adni kénytelen. E felmentést csakis akkor adja meg, ha
a) a felek nem csupán szép szóval, hanem megfelelő biztosítékkal, a mai viszonyok között a polgári házasság előtt az állami közegek előtt tett hivatalos nyilatkozattal magukat kötelezik, hogy összes gyermekeiket a katolikus vallásban nevelik;
b) a másvallású fél magát kötelezi, hogy katolikus házasfelének vallása gyakorlatában teljes és háborítatlan szabadságot enged;
c) a felek igazolni tudják, hogy a felmentés kérésére fontos okuk van. Mert aki fontos ok nélkül teszi ki magát s gyermekei lelkét a vegyesházassággal szükségképpen járó veszélyeknek, halálosan vétkezik, még akkor is, ha egyéb feltételek teljesítésére hajlandó;
d) végül a katolikus fél komolyan megígéri, hogy másvallású hitvestársát okosan az üdvözítő Egyháznak megnyerni igyekszik.
Mindeme feltételek teljesítése, nevezetesen az összes gyermekeknek a katolikus hitben való neveltetése nem csupán az egyházi, hanem magának a természet és isteni törvénynek követelménye. Miért is, amint azt a Szentszék ismételten, nevezetesen 1890. szeptember 26-án, kijelentette, a feltételek teljesítése alól az Egyház soha, semmi körülmények közt sem adhat felmentést.
Mikor érvényes a vegyesházasság?
A vegyesházasság csakis akkor érvényes, ha az Egyház által előírt forma szerint, tehát az illetékes katolikus lelkipásztor s két tanú előtt kötik azt meg. Így van ez az egész világon, nevezetesen hazánkban is 1918.május 19-ike óta, midőn az Egyház új törvénykönyvét kihirdette.
Emez időponttól fogva tehát azok a vegyesházasságok, amelyeket nem az illetékes katolikus pap s két tanú előtt kötnek meg, érvénytelenek, semmisek és Isten s Egyház előtt bűnös viszonynak tekintendők.