„És lőn azután, egy városba méne, mely Naimnak neveztetik…, mikor pedig a város kapujához közelgett, íme egy halott viteték ki, egyetlen fia anyjának, ki özvegy vala…” (Luk. 7,11).
a) „Naim” annyit jelent, mint „kedves”. Mily kontraszt a város neve s e szomorú menet közt. A világ, az élet egy-egy „Naim”, kedves helyeink vannak benne, de szomorú menetek vonulnak végig rajtuk; nemcsak menyasszonyokkal, de bánatos özvegyekkel is találkozunk. – A hitnek világosságában még szomorúbb vonások ötlenek szemünkbe; holt lelkekkel találkozunk, kiknek sírja a kárhozat. Ez árnyaktól nekünk magunknak nem szabad elhervadnunk; a lélek bizalmát s erejét nem szabad elvesztenünk. Bármily árnyak essenek is ránk, a sötétségnek nem szabad győznie lelkünk fölött. A széthúzó erőknek nem szabad szétszakítaniok az én lelkem szimmetriáját. Központom az Isten; bízom benne, s tudom, hogy ő jó; tudom azt is, hogy lelkem fényforrás, égő mécs. Dosztojevszkij szavában is hiszek, ki a szibériai fogházakból azt írta: „itt is lehet ideális életet élni”. Minden jó nekem, Uram, ami neked jó; semmi sem késő nekem, semmi sem korán. A korán elhalt ifjú ideálisan halhat meg, s özvegy anyja gyászfátyolban is ideálisan élhet, ha benned s belőled él.
b) Jézus megpillantja az özvegyet s „könyörülvén rajta, mondá neki: ne sírj.” A lelkek szomorúságát át kell érezni, akkor bennünk is könyörület támad s mély szánalom. „Es ist in den Bekenntnissen der modernen Christlichkeit zu wenig von heimlichen Tränen zu spüren, zu wenig von der stummen, wortlosen Herzenspein um ein Todgeweihtes.” A lélek nyomorát át nem érezzük, nem sírunk testvéreinken, pedig lelkük halott s viszik… Szent Péter is e mély szánalommal járt köztünk s buzdított: öltsétek magatokra az irgalmat, Jézus érzelmeit. Sírjatok testvéreiteken, imádkozzatok értük, s vonzzátok szelíden s vezessétek az Úrhoz. Mondjuk Ezdrással: „Leültem sírván és keseregvén, sok napig bőjtöltem és imádkoztam; kérlek, Uram, hallgasd meg szolgád imádságát, mellyel ma imádkozom szolgáid bűneiért melyekkel vétkeztek ellened…” (2 Ezd. 1,4).
c) „És odajárulván, illeté a koporsót.” El kell mennünk a holtakhoz, bele kell állnunk a világmozgalomba. Nem szabad Kain nyomaiban járnunk, aki nem akart öccsének őrzője lenni, hanem Pálnak nyomaiban, ki a „világnak” prédikált. Sohasem közelítjük meg annyira az Úr Jézust, mint mikor a hit napsugarait vetítjük az elborult lelkekbe. Inspiráljon nagy szeretet az emberek iránt, nagy bizalom a lélek természetes jóságában, energia, férfiasság, s iparkodjunk mindig fölemelni az embereket.
d) „És fölüle, ki halott vala s szólani kezde.” Lehulltak kötelékei, szeme kinyílt, az élet lelke járta át s rálehelte arcára a szeretet s az öröm pirját; megmozdult, aki rögbe fagyott, aki dekadens, sőt kadáver volt, s fölült s megmutatta hogy él. Élek… élek, koporsók s gyászmenetek, sírok dacára; élek, nem rothadok el! S hogy nézett maga körül; mennyi hála s öröm volt tekintetében Jézus iránt. Érezte az óriási ellentétet, mely a lét s a nemlét közt kiélesedik, a halál párkányán szemébe ragyogott az élet napja: lux orta est illi. Látta Krisztust, mint senki a körülállók közül. Ó, hogy nézte ezt a „dominust”, mily üde, erőteljes, isteni volt szemében az élet s a halál Ura! Vita, dulcedo, vis et fortitudo! Erős volt ez az Úr, erejében él s ül most az ifjú; a halál gyönge ez erővel szemben, s lelkébe vésődik az Úrnak biztató tekintete: élj, miért halnál meg; ne félj, itt vagyok én!
Igy vagyunk mi sokszor. Elernyed értelmünk; sötétség s halál környez. Minél többet „tanulunk”, annál sötétebb lesz világunk, mert kiutat nem találunk. A kiút az erős élet, mely Istenből árad belénk, a „nagy tettek” mezeje felől, ahol Krisztus int felénk!
e) „És szólani kezde.” „Uram, nyisd meg ajakimat, és szám a te dícséretedet fogja hirdetni.” Akit Jézus fölébreszt, annak az ajka megnyílik dícséretre, imádásra, hitvallásra. S mily édesen folyt e rögbefagyott szívből, e fölébredt ajakról az ima, mint az olajos illat a kinyílt virágból. Amit a néma ajak mondott, az halál, keserűség, aggodalom volt; amit ez a megnyílt ajak mond, az öröm és ének. – Hány van, aki szólni nem tud, mert sötét, néma és keserű; ó bár megnyitná ez ajkakat az Úr. Keserű szívből kegyetlen szózat, szerető lélekből édes ének fakad.
f) „És visszaadá őt anyjának.” Aki szülte, táplálta, de a haláltól meg nem óvhatta; ahhoz nem elég az anyai szeretet, ahhoz isteni erő kellene; most Jézus visszaadja a föltámasztott fiút anyjának, aki úgy vette őt, mint régen, mert fájdalommal szülte s fájdalom közt vette most is, hogy annál inkább övé legyen, s örüljön neki. Mily hálás tekintetet vethetett az Úrra: Ó nagy Úr, édes Úr – mondhatta – ki életet adsz a halálban; hála neked! – Isteni erő kelti s adja vissza a megtérő lelket az egyháznak. Tudja ezt az a jó anya s hálás az apostoli lelkek iránt, kik életre segítik ébreszteni halottjait. „Nunc in isto cognovi, quoniam vir Dei es tu.” Erről ismeri föl fiaiban az apostoli lelket (3, Reg. 17,24). Dolgozzunk, hogy megörvendeztessük az anyaszentegyházat. Ő szült; ne keserítse szívét annyi halott.