Az Üdvözítő ugyanis Szent Máté szerint (19,9) így hirdette ki az isteni törvényt:
„Mondom pedig nektek, hogy aki elbocsátja feleségét – hacsak nem paráznaság miatt– és mást veszen, házasságot tör, és aki elbocsátott nőt vesz el, házasságot tör”.
Úgy látszik tehát, mintha maga az Üdvözítő a házasságtörést, még pedig egyesegyedül a házasságtörést bontó oknak ismerné el.
Ennek a homályos szentírási helynek: „hacsak nem paráznaság miatt”, bármint igyekezzenek is azt a katolikus tudósok magyarázni, más értelme nem lehet, mint az, hogy házasságtörés esetén az ártatlan félnek joga van a házaséletet megszakítani, a bűnöst elhagyni, anélkül azonban, hogy a házaskötelék felbomlanék, vagy bármelyik fél új házasságot köthetne.
Nagyon világos ez előttünk, ha fontolóra vesszük:
a) hogy a Szentírást sugalmazó Szentlélek önmagának ellent nem mondhat. Már pedig Szent Márknál (10,11) és Szent Lukácsnál (16,18) a házasság felbonthatatlanságának törvénye semminemű kivételt nem ismer.
b) De akinek ez sem volna elég bizonyíték, olvassa el Szent Pálnak a korinthusiakhoz írt első leveléből a 7-ik részt. (10.11.39.) Az apostol itt ugyancsak világosan beszél. „Azoknak pedig – úgymond –, kik házasságban vannak, nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy a feleség el ne váljék férjétől. Hogyha elválik, házasság nélkül maradjon, vagy békéljen meg férjével. És a férfi el ne bocsássa feleségét…” „Az asszony (ugyanis) kötve van a törvényhez, ameddig férje él; hogyha férje meghal, felszabadul, menjen férjhez, akihez akar.”
Ugyanígy ír a rómaiakhoz is. (7,2.3)
„A férjnél levő asszony, míg férje él, a törvény által kötelezve van; ha pedig meghal a férje, feloldoztatott férje törvényétől. Ugyanezért házasságtörőnek mondatik, ha, míg férje él, más férfiúval tart.”
A Szentlélektől sugallt apostol tehát semmit sem tud a házasságtörés bontó erejéről. Csupán egyetlenegy hatalmat ismer, amely a házasságot felbonthatja és ez: a halál.
c) Végül maga a józan ész tiltakozik, hogy a „hacsak nem paráznaság miatt” rést és hézagot jelentsen a házasság felbonthatatlanságának gránitszilárd törvényén. Nem tartalmazna valóban kiáltó ellentmondást az a törvény, amely minden esetben kizárja a válást, még akkor is, ha egyik házasfél a másiknak hitét, erkölcsét, életét s üdvösségét veszélyezteti, de egy kibúvót mégis enged; és ez a hűtelenség, a házasságtörés? A házasságbontás és új nász tehát egyszerűen a házasságtörés prémiumának volna kitűzve. Mintha csak azt mondaná a krisztusi törvény: „Házasok! a rátok nézve terhes s áldozatos házassági igától semmi áron sem szabadulhattok. Csupán egy módja van ennek, ha ti. egymáshoz hűtelenek lesztek, házasságot törtök. Akkor szabad a vásár. Mehet mindenik a maga útjára s kereshet új hitvestársat”. Nem volna-e ez valóságos bujtogatás, csábítás? Jézus ezt így nem mondhatta. Jézus ezt úgy nem érthette. Ez ellenkeznék általánosan elismert bölcsességével. Teljesen világos tehát, hogy az isteni Törvényhozó csupán a külön életre adta meg az ártatlan félnek a jogot s engedelmet, anélkül, hogy a házasság kötelékét szétzúzta s a feleket új házasságra szabadította volna. Ugyanígy értelmezi az evangéliumi törvényt, a tévmentes Egyház is a tridenti szent zsinaton: „Ha valaki azt állítja, hogy az Anyaszentegyház téved, midőn … azt tanította és tanítja, hogy … házasságtörés miatt a házassági kötelék fel nem bontható … átok alatt legyen”. (24. ülés 7-ik határozat.)
Nemcsak vallja a katolikus Egyház a házasság felbonthatatlanságát, mint hitelvet, de aszerint cselekszik is. Hasztalan ostromolják, fenyegetik a századok folyamán a Szentszéket, hogy egyik-másik esetben – legalább kivételesen – a házasságot bontsa fel. A felelet mindig azonos: „nem tehetjük”. Ezt a hatalmat Isten magának tartotta fenn s csak a halál által gyakorolja.
VIII. Henrik angol király (1491–1547) a reformáció idején bátor s határozott fellépésével oly érdemeket szerzett magának az Egyház előtt, hogy VII. Kelemen pápa őt „a hit védője” címmel díszíté fel. Ebből kifolyólag remélte, hogy különös tekintetre számíthat midőn azzal a kéréssel fordult a Szentszékhez, hogy Kastiliai Katalinnal kötött érvényes házasságát bontsa fel s Boleyn Anna úrhölggyel való egybekelését engedélyezze. És habár Henrik minden követ megmozdított, hogy a pápát kívánsága teljesítésére bírja s másrészt a reformáció által teremtett rendkívül nehéz viszonyok a legnagyobb elnézést tették tanácsossá, a pápa mégsem volt rábírható, hogy elválassza azt, amit Isten egybekötött. Erre Henrik Rómával megszakított minden összeköttetést s előkészületeket tett, hogy egész Angolországot a katolikus Egyháztól elszakítsa. A pápa azonban rendületlen maradt s egyházi átokkal fenyegette meg a királyt, ha új asszonyát, kivel 1533. január 25-én egybekelt, el nem bocsátja s törvényes hitvesét vissza nem veszi. És az Egyház vérző szívvel látta egy ország elpártolását s az igaz hithez hű maradt kevés katolikus kínszenvedését, vértanúságát, de nem engedett.
Bonaparte Jeromos, I. Napóleon legifjabb testvére, 1803. december 8-án Baltimore-ban Pattersonnak, az Egyesült Államok egyik leggazdagabb polgárának protestáns leányával a katolikus Egyház színe előtt egybekelt. A frigyet Caroll, a baltimore-i püspök áldotta meg. A gőgös császár, akit – feledve saját származását – nagyon bántott egy polgári származású nővel való rokoni kapcsolat, VII. Piustól azt kívánta, hogy a szóban forgó házasságot bontsa fel. A pápa alapos vizsgálat tárgyává tette az ügyet, de megsemmisítő okot, amely a házasságot érvénytelenné tehetné, nem talált. „Ha oly hatalmat tulajdonítanánk magunknak – írja Napóleonhoz –, amellyel nem bírunk, Isten ítélőszéke és az egész Egyház előtt szent tisztünkkel való legrútabb visszaélés bűnét vonnók magunkra. Maga Felséged igazságosságában nem fogná örömest látni, ha oly ítéletet mondanánk, amely lelkiismeretünk tanúságával s az Egyház változhatatlan elveivel ellenkezik…”
A gőgös zsarnok azonban nem akarta elhinni, hogy e választ a tiszta meggyőződés s a kötelesség tudata sugalmazta. Nem vette tekintetbe a pápa lelki hatalmát, mert Jeromos házasságát egyszerű császári rendelettel semmisnek nyilvánította.
Miért is, ha azt halljuk vagy olvassuk, hogy a Szentszék egyik avagy másik házasságot felbontotta, ez egyebet nem jelent, mint azt, hogy érvénytelennek nyilvánított egy oly frigyet, amely valamely megsemmisítő ok folytán valójában kezdettől fogva semmis volt.