a) „Ne aggódjatok éltetekről, mit egyetek, sem testetekről, mibe öltözzetek… Tekintsétek az égi madarakat; nem vetnek, nem aratnak… Nézzétek a mezei liliomokat… nem munkálkodnak és nem fonnak” (Máté 6,25). Dolgozni, ez az első evangélium, melyet a Teremtő hirdetett. Ez nagyságunk s uraságunk útja, tévedéseink kiigazítója, kételyeink oldozója; s Krisztus ezzel nem ellenkezik, hanem elítéli azt a lázas, önző, egoista kegyetlenséget, melyben az ember töri magát s tönkretesz mást; azt az aggódó, versenyző, izgalmas gazdasági harcot; azt az esztelen gazdagodási vágyat, mely minél többet akar, s ezáltal szétszedi saját lelke szépségét s a világ harmóniáját. Minek fokozni az igényeket ételben, ruházatban? Van-e szebb élet, mint az egyszerű, énekes s virágos természet? Ha nagylábon éltek s mástól minél többet elragadtok, krízis lesz a vége. Ez a hajsza nem az evangélium programmja; „gazdagodjatok”, ez nem evangélium, hanem „dolgozzatok s lelkiek legyetek”. Nagylábon való életért az evangélium nem szavatol; a föld nincs arra berendezve, hogy milliomosok legyünk.
b) Kivált apostolaitól kívánja ezt az Úr. Tudjatok morzsákból élni! „Wer von Brodsamen nicht leben und für ein Schwert nicht alles entbehren kann, ist nicht geschickt zum Dienst der Wahrheit”. Mi lesz az evangéliumból, ha az apostolok pénzt keresnek? Az egyszerű élet, az igénytelenség adja a „pondus Evangelii”-t, az erkölcsi komolyságot. Lesznek mindig, kik az evangéliumért minden egyebet odaadnak. Valamint a harcos, midőn a tárogató szól, kibontakozik nejének s gyermekeinek karjaiból, elhagyja házát s otthonát: úgy az apostoli ihletű lelkek is tudnak lemondani mindenről s tarisznya s bot nélkül nekiindulni a világnak. Ez Jézus gondolata s kívánsága!
c) „Mondom pedig nektek, hogy Salamon minden dicsőségében sem volt így felöltözve, mint egy ezek közül.” Elragadtatással nézi az Úr Jézus azt az isteni pompát, melybe a mezei virág van öltözve. Szereti s élvezi s dícséri a szépséget; van lelke hozzá, mely isteninek látja azt. „Ha pedig a mezei füvet, mely ma vagyon s holnap kemencébe vettetik (miután avar, kóró, pozdorja lett belőle), az Isten így ruházza, mennyivel inkább titeket, kicsinyhitűeket!” Az Isten minket tehát szebben ruház; ad szép természetet, isteni vonásokat a kegyelemben, mintáz, alakít a segítő malaszt finom illetéseivel, fölséges érzéseket sző lelkünkbe: miért nem bízunk szerető művészetében?! Ijeszt tán a környezet, a sokféle kudarc, az üres szépség? Igen, el lehet rontani a szép lelket s üressé tenni szépségét, de az ne zavarjon; kórók, avar dacára kifeslik a napsugárban a mezei virág! Hordozzam lelkemben kincsemet, az Istent, éljem át kegyelmét; lesz harmat, lesz virág, lesz olaj, lesz illat a lelkemen; de óvom is e virágot s lelkesülök érte jobban, mint Salamonnak s az egész történelemnek pompájáért, mert íme én több vagyok ezeknél!
d) „Tekintsétek az égi madarakat… nem vetnek, nem aratnak.” Ime a szárnyaló madár, a természetnek ünnepnapi köntösbe öltözött kegyeltje; földet, létet arra használ, hogy emelkedjék és szárnyaljon. Emelkedni… töltekezni… imádkozni. De az emelkedés s a repülés nagy energia. Mily fölséges látvány az ég mélyein úszó sas! Mi kell tehát nekünk? 1. Függetleníteni a lelket a lelkiek lángoló szeretete által. Úgy szeretni, hogy el ne hanyagoljuk magunkat, még ha gondok ostromolnak is. 2. Úgy nevelni magunkat s másokat, hogy kevés igényünk legyen. Jézus így nevelte apostolait, s mégis kérdezni merte: szenvedtetek-e hiányt valamiben? úgy-e nem? 3. Nagy bizalom és megnyugvás Istenben: többször átélvezni a 90. zsoltárt: „Aki a Fölséges segítségében lakik, a menny Istenének oltalmában marad”.