Az Üdvözítő mindig különös kegyelettel, szeretettel viseltetett a család iránt. Jómaga is nem rózsabokorban akart a világra jönni, hanem anyától születni, egy forrón szeretett anya kebeléről táplálkozni, egy szűzies hitves atyai gyengédségét s oltalmát élvezni. Harminc hosszú éven át gyermeki kötelmeit a lehető leghívebben teljesíti. Megszenteli jelenlétével a menyegzőt s első nagyszerű csodájával tünteti azt ki s teszi örvendetessé. Keblére öleli, megáldja a gyermeket s több esetben feltámasztja azt, hogy a gyászba, búbánatba merült szülőt megvigasztalja. És miközben a keresztfán oly isteni fenséggel szenved s emberi közös sorsunkat, a halált velünk megosztani készül, megint csak mintegy előnyomul benne a fiú, a hálás gyermek: anyja sorsáról gondoskodik. Feltámadása után is először édesanyjához repül, hogy annak könnyeit letörölje, bánatos szívét megörvendeztesse.
Mindez máris sejteti, hogy az a Krisztus, aki minden életállapotról szentségek alapítása által oly bőkezűen gondoskodott, a családot, illetőleg annak létesítőjét, a házasságot sem hagyta dús kegyelemforrás nélkül.
Szükségessé tette ezt a házasságnak oly fenséges rendeltetése. A házasok hivatása s kötelessége ugyanis Isten eleven képmásait, kiket maga teremtett, felnevelni, Krisztus tagjait a tökéletességre vezérelni, a Szentlélek élő templomait az erények díszeivel ékesíteni. Szükségessé teszik a különös kegyelmi támogatást azok a bizony nem kis terhek, amelyeket a házasok Isten dicsőségére, az ő iránta való szeretetből magukra vállalnak. A házasélet ugyanis – tekintve főleg annak egységét s felbonthatatlanságát – nem csekély áldozatokkal jár. Az állandó szeretet, gyengédség, hűség, türelem, főképp a balsors napjaiban – egy hosszú életen át – egészen a sírig, bezzeg ugyancsak kipróbálhatják a gyenge, törékeny, állhatatlan ember erőit. Nagyon is méltányos volt tehát, hogy Isten különös szentséggel támogassa azokat, akik a házasság nehéz feladatainak megoldására vállalkoznak.
És valóban a katolikus Egyház hitágazata, hogy Krisztus azt a szent intézményt, amelyet maga Isten a paradicsomban már megalapított, szentségi méltóságra emelte. A trienti szent zsinat főleg Lutherrel szemben ünnepélyesen kihirdeti: „Ha valaki azt mondja, hogy a házasság nem igazán és tulajdonképpen az evangéliumi törvény hét szentségének egyike, amelyet Krisztus szerzett, hanem emberek találmánya, amelyben malasztot nem nyerünk, az legyen kiközösítve”. Mit jelent ez? Ez a hitágazat azt akarja mondani, hogy valahányszor a keresztények az Egyháztól megszabott feltételek mellett szent házassági szerződésüket megkötik, ezáltal Krisztus rendelése folytán a megszentelő malasztban növekednek és segítő kegyelmeket kapnak egész házaséletükre, hogy állapotuk kötelességeit híven s üdvösen tudják betölteni.
A házassági szentség mivoltára céloz Szent Pál apostol az efezusiakhoz írt levelében (5,22–32), midőn a férfi s nő közötti házas viszonyt azzal a szent s kegyelemmel teljes friggyel hasonlítja össze, amelyet Krisztus kötött Anyaszentegyházával. „Nagy titok ez” – fejezi be a nemzetek apostola a fenséges párhuzamot –, „én pedig Krisztusra és az Anyaszentegyházra nézve mondom.”
Ha „nagy titok” a házasság, bizonyára azért az, mert a keresztények között kötött házasság-szerződés külső jelei nagy kegyelmek kiáradását leplezik és eszközlik. Mindez bizonnyal csakis Krisztus érdemeiből s rendeléséből eredhet. A Szentírásból meríthető bizonyítékok homályát s hézagosságát bőségesen kipótolja az Egyház legrégibb gyakorlata és hagyománya.
Már a katakombákban találunk nyomokra, amelyekből keresztény őseinknek a házasságot illető felfogására s hitére méltán következtethetünk.
Ilyenek pl. azok az aranypoharak, amelyek a legkiválóbb régészek, mint Kraus, Garrucci és Rossi tanúsága szerint már a III-ik század végén és a IV-ik század elején készültek s lakodalmak alkalmával voltak használatban.
Az egyiken pl. jegyespár van ábrázolva, amint a közrefogott oltár felett egymásnak kezet ad. Az oltáron valami karikát veszünk észre, ez bizonyára a jegygyűrű és felette egy koszorút, amelyet a menyasszonyok szoktak viselni. A pohár ezt a felírást viseli: „Vivatis in Deo!” (Éljetek Istenben!)
A másik poháron nincs sem oltár, sem gyűrű, sem koszorú, hanem a jegyesek között, fejük felett egy Krisztus-monogram (Krisztus nevének kezdőbetűi) látható, amely kétségkívül Krisztusnak avagy helyettesének, a papnak áldását jelképezi. A menyasszonytól jobbra valami tekercsfélét vehetünk észre, amely valószínűleg a házasságszerződés okmányát jelenti. A felírás pedig a poháron ez: Martura Epectete vivatis. (Martura Epectete éljetek.)
Ha ezeket a képeket egybevetjük a Szentírás fennidézett szavaival, amelyek a házasságot Krisztusban s Egyházában nagy titoknak mondják, nemkülönben Szent Pál igéivel, amelyek szerint a híveknek az Úrban kell házasodniuk (1Kor 7,39), szinte lehetetlen észre nem vennünk, hogy keresztény őseink a házasságról minő hitet vallottak.
Tudták ők jól, hogy a keresztény házasság titokzatos vonatkozásban van Krisztusnak az ő jegyeséhez, Egyházához való viszonyához. Tudták, hogy a házasságot az Egyház színe előtt kell kötniük s kegyelemforrásnak tekinteniük, amely őket arra képesíti, hogy tiszta, szent, hűséges házasviszonyuk által Krisztusnak az ő Egyházával való belső egyesülését jelképezzék.
Vannak aztán más ily emlékek is a keresztény őskorból: emlékpénzek, gyűrűkbe foglalt kövek, szekrények női ékszerekkel, csatokkal, amelyek ugyanezt tanúsítják. Azon az arany emlékérmen, amelyet Marcián császár és Szent Pulchéria házassága alkalmával vertek, tisztán szemlélhetjük a fénysugaraktól körülvett jegyesek kézfogását, miközben Krisztus egyik kezét Marcián, másikat Szent Pulchéria vállán tartja. A felírás pedig a következő: Feliciter nuptiis (nuptis). Magyarul: a szerencsésen házasultaknak (emlékére).
Bizonyos szekrényen, amely a házasságkötésre vonatkozó dolgokat tartalmazta, ezt a felírást alkalmazták: Secunde et Projecta vivatis in Christo. (Secundus és Projecta éljetek Krisztusban.)
A katakombák síriratai között ilyeneket s ezekhez hasonlókat találunk: „a legjobb férjnek”; „a leghívebb, a legszendébb, a tiszta, a szent feleségnek”; „Krisztusban szeretett házastársak”; „a feleségnek, aki mint hívő (keresztény), sohasem egyenetlenkedett”(férjével).
Caterviusnak és Severinának Talentinumban feltalált koporsóján ez olvasható: „Kiket méltó párul kötött az édes házassággal együvé a mindenható Isten, a sír megőrzi őket a késő utókornak. Catervius, a veled összekötött Severina örvend, feltámadtok a megdicsőült Krisztushoz hasonlóan, mint boldogok”. Mindezeket összegezve nyilván kitűnik, hogy keresztény őseink a házasságban szent dolgot láttak, amelyet Isten rendelt, Krisztus kegyelemmel gazdagít, amely a házasokat képesekké teszi állapotbeli kötelességeik hív teljesítésére.
A Szentatyák közül ez ügyben csak Szent Ágostonra hivatkozunk. Ő így ír: „A házasság üdvös voltát úgy az összes nemzetekre, mint minden emberre nézve a nemzésben s a tisztasághoz való hűségben találjuk. Ami pedig Isten népét (a keresztényeket) illeti, a házasság szentségi voltában is, amelynél fogva nem szabad még az elbocsátó levéllel elűzött nőt sem elvenni addig, míg férje él. Ezek tehát a házasság jó oldalai s ezek folytán jó a házasság. Jók a gyermekek, a hit, a szentség”.
A már Krisztus utáni V-ik században elszakadt felekezetek valamennyien magukkal vitték az Egyháznak hét szentségről szóló tanát és midőn Luther és Kálvin vakmerő elbizakodottsággal hozzáfogtak a reformáláshoz, a házasságot az egész kereszténységben, mint apostoli hagyományt a szentségek között találták. Midőn a XVI-ik század eretnekvezérei a görög szakadárokkal fegyverbarátságot s egyesülést kerestek, Jeremiás szakadár-patriárka visszaírt nekik, hogy a hét szentség s nevezetesen a házasság azok közül való, amiket Krisztustól s apostolaitól vettünk át. Ugyanezt tanítják a keletiek különböző zsinatai, amelyeket az új hitágazatokat koholó Lucaris Cyrill ellen tartottak.
Maga a szerződés a szentség
Midőn az előzőkben kifejtettük, hogy a házasság mivolta, lényege a szerződés, ezt kivétel nélkül minden érvényes s így a nemkeresztény házasságra is értettük. A különbség a keresztények s a nemkeresztények házassága között az, hogy a keresztény házassági szerződést Krisztus isteni hatalmával szentségi méltóságra emelte. Tehát maga a szerződés a szentség s így e kettő egymástól teljességgel elválaszthatatlan.
Főleg IX. Pius és XIII. Leó pápák döntései óta efelett katolikus már nem kételkedik s nem vitatkozik. Az új törvénykönyv is határozottan kijelenti ezt.
IX. Pius pápa 1852. szeptember 19-én így ír a szard királynak, Viktor Emanuelnek: „Hitágazat, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus a házasságot a szentség méltóságára emelte és a katolikus Egyház tana, hogy a szentség nem valami mellékes adaléka a szerződésnek, hanem a házasság lényeges része ugyannyira, hogy a keresztény jegyesek egybekelése nem törvényes, ha nem a házasság szentségében történik, amely nélkül csak puszta ágyasság létezik…”
Ugyanő 1852. szeptember 22-én így nyilatkozik. „Nincsen katolikus ember, aki ne tudná, vagy ne tudhatná, hogy a házasság igazán és a szó legnemesebb értelmében egyike az Újszövetség hét szentségének, amelyet Krisztus rendelt; és azért a hívek között nem lehetséges házasság anélkül, hogy egyszersmind szentség ne volna. Éppen azért bármely más összeköttetés keresztény férfi és nő között a házasságon kívül, akár-minemű polgári törvényen alapuljon, semmi más, mint megvetésreméltó veszedelmes ágyasság, amelytől az Egyház a legnagyobb utálattal fordul el: ennélfogva a házassági szerződéstől a szentséget különválasztani sohasem lehet.”
XIII. Leó pápa csak megerősíti elődjének tanítását. 1880. február 10-én többek közt így ír: „Mert Krisztus Urunk a szentség méltóságával kibővítette a házasságot, maga a szerződés a szentség, ha jogosan jött létre”.
Krisztus helytartóinak e nyilatkozatai, mint erre még többször rámutatunk, a gyakorlati életre nézve is rendkívüli jelentőségűek.