Csendes művészek

Te pedig, mikor imádkozol, menj be kamrádba s ajtóbetéve imádd Atyádat a rejtekben” (Máté 6,6).

a) Imádkozni… lelkünket Isten felé kifeszíteni, mint ahogy a lepke kifeszíti szárnyát a napsugárban, s fölszívni az isteni benyomásokat, a fényt, az energiát s azután átélni azt. Ez csendes, folytonos ima és élet. Isten közli magát, s mi átéljük. Éljünk imádságosan magunknak. Jóllehet van a földön munkakörünk s hivatásunk, de ne felejtsük öntudatunkat, belső lelki világunkat kialakítani. Sok energia feszül meg kenyérért, hatalomért, kultúráért, élvezetért; fektessünk sok erőt ebbe is. A természet is mindenütt az erős alakot sürgeti, akár erős oroszlánt, erős sast, erős liliomot. Önzésem is ezt sürgetné; fejtsem hát ki szépen, nemesen, erényesen öntudatomat; építsem ki krisztusi motívumok szerint. – Voltak csendes művészek, kik egy kaput faragtak, egy rostélyt kovácsoltak, egy könyv iniciáléit festették életükön át; én is ily csendes művész vagyok, egész életen át életemen dolgozom. Igazi művészet, mely nem kenyérkereset.

b) Mindent a több életért. Az élet súlypontja nem haszon, nem a kihatás vagy az érvényesülés; nem a mű, melyet valaki önmagán kívül alkot, hanem melyet magában alakít ki. Ha remekművet kőben, színben, fában, szóban, hangban alkotni nem tudok, az nem baj; csak tudjak alkotni önmagam érzületében. A létet kidolgozom érzéssé, bizalommá, reménnyé, nyugalommá, szeretetté, örömmé, harmóniává, szépséggé, zenévé; az ösztönös természetet szabadsággá, a szabadságot krisztusi egyéniséggé. Erre szentelek időt s erőt! Nem gondolom elveszett időnek, melyben önmagamba tértem s önmagamat rendeztem, hogy ne ösztönök indításai szerint cselekedjem, hanem azokat szolgálatomba hajtsam. Tisztelem a misztikus lelkeket, mert életet lehelnek, mint az erdők, békések, mint a völgyek; ezek élik át s írják meg „Krisztus követését”.