Amíg egyrészt a harmadik parancs a szülőkre, gazdákra és elöljárókra különös kötelezettséget ró, hogy ti. annak pontos betöltését gyermekeik s alattvalóik részéről szorgalmazzák, másrészt különös áldás- és segélyforrás reájuk, hogy felelősségteljes hivatásuknak könnyebben megfelelhessenek.
Nincs ugyanis hatalmasabb nevelőeszköz egész népekre és egyesekre a vasárnap megszentelésénél. Az embert szent fegyelemben tartja, megőrzi Isten félelmében, megerősíti a jó úton.
Viszont a vasárnapszegés meredek lejtő a romlás felé. Minden egyéb parancs megszegésére visz s főképp abba a veszedelembe sodor, hogy az embert a templomkerülők s mise alatt korcsmázók társaságába keveri, pedig ez a legrosszabb a világon. Azért az okos szülő paranccsal, ellenőrzéssel, de főképp jópéldával hasson oda, hogy gyermekei a vasárnapi szentmisén és prédikáción jelen legyenek. Az apa s anya nagyon keservesen meg fogja siratni, ha ebben elnéző s lelkiismeretlen.
Egyik kovácsmester látja, hogy serdülő fia vasárnap misére készül. Vissza akarja tartani. „De apám – szól a fiú – ez az Isten harmadik parancsa!” „Ugyan hadd, – viszonzá az apa,– ez a parancs csak az iskolás gyerekeknek szól!”’ „Apám! és a negyedik parancs is csak az iskolás gyerekeknek szól, nekem már nem szól?” … veté oda a fiú.
Az apa pedig elgondolkodott s jónak látta, hogy a szentmisére ezentúl maga is szépen eljárjon.
A gazdák, elöljárók, uraságok főképp manapság sokszor panaszkodnak cselédjeik s alattvalóik gyarlósága, hanyagsága, hűtlensége, megbízhatatlansága miatt. De kérdem, nem ők tanítják s szoktatják‑e őket a lelkiismeretlenségre azáltal, hogy őket a harmadik parancs teljesítésében akadályozzák?! „Ugyan miért tartsam meg a negyedik vagy a hetedik parancsot (ne lopj!) – gondolja magában az a szegény cseléd, – ha a harmadik az urak szerint már érvényét vesztette?”
1903 őszén történt, hogy Fullerton Georgina grófkisasszony, a híres írónő, egyik angol miniszter nővére, észreveszi, hogy egy szegény asszony vasárnap reggel London utcáját söpri. „Nénikém, volt‑e már misén?” – szólítja meg barátságosan a munkásnőt. „Ó kisasszonykám – felelt amaz szomorúan – nekem az lehetetlen, mert akkor kenyeremet veszteném!” „Akkor csak adja ide azt a seprűt, – mondja a nemes lelkű grófnő, – majd én helyettesítem, míg maga vallásos kötelességét teljesíti.” – úgy is történt. És a közismert s általánosan tisztelt úrhölgy az ámuló tömeg szemeláttára nagy szorgalommal látott a munkához.
És eme hőstettével nagyon közreműködött, hogy hazájában lelkiismeretesen megtartják a vasárnapot. Gazdák, mesterek! engedjétek meg, hadd tegye le vasárnap a cseléd, inas azt a seprűt, szerszámot, gazdasági eszközt s menjen békében a templomba, a szentmisére! Ha maguktól nem mennének, ti küldjétek őket. Nemcsak ők, hanem ti magatok is előbb-utóbb nagy hasznát látjátok.