„Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni, legyen a rabszolgátok. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és odaadja életét váltságul sokakért…”
Betszaidában született. Az Egyház hagyományában az „idősebb” nevet kapta, hogy megkülönböztessék a Szent Fülöppel együtt ünnepelt „fiatalabb” Jakabtól, az „Úr testvérétől”. Zebedeus és Szalome fia, Szent János evangelista bátyja.
Apja mesterségét örökölve halász volt. A 28. év tavaszán vagy nyarán, amikor Jézus a Genezáreti tó partján járva kezdte egyenként meghívni apostolait, miután meghívta Pétert és Andrást, folytatva útját megpillantott két másik testvért is, Zebedeus fiát, Jakabot és testvérét, Jánost.
Éppen hálójukat javították a bárkában apjukkal, Zebedeussal. Őket is hívta. Rögtön otthagyták a bárkát apjukkal együtt és nyomába szegődtek (Mt 4,21.22). Simon Péter és János mellett ő a harmadik, akinek az Úr különleges feladatot szánt. Simon a szikla, János a szeretett tanítvány, Jakab az első vértanú az apostolok közül.
Ezért kiváltságos helyzetekben — a színeváltozáskor, Jairus leányának feltámasztásakor és a Getszemáni kertben — csak hármukat vette maga mellé Jézus.
Jakab egyébként robbanékony természetű volt. Szent Lukácstól tudjuk a következő esetet, amely mutatja, hogy Jakab tisztában volt azzal, hogy Jézus mennyire más mester, mint a farizeus írástudók. Amikor úton Jeruzsálem felé a szamariaiak az egyik faluban nem voltak hajlandók szállást adni Jézusnak Jakab az öccsével együtt felháborodva mondta:
„Uram, ha akarod, lehívjuk az égből az Isten nyilát, hadd pusztítsa el őket!”
Ezért nevezte el Jézus e két tanítványát Boanergesznek, ami annyit jelent: a mennydörgés fiai.
Az Evangéliumból azt is tudjuk, hogy Jakab milyen odaadással várta Isten országát. Szalome asszony a fiaival együtt odament Jézushoz és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. Jézus megkérdezte tőle:
Mit akarsz? Intézd úgy – felelte –, hogy két fiam közül az egyik jobbodon, a másik balodon üljön országodban. Jézus így válaszolt: Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok inni azt a kelyhet, amelyet majd én kiiszom? – Ki tudjuk! – felelték.
Erre Jézus így folytatta: A kelyhemet ugyan kiisszátok, de hogy jobb és bal felől üljetek, ezt nincs hatalmamban megadni nektek. Az azokat illeti akiknek Atyám szánta. – A többi tíz ennek hallatára megneheztelt a két testvérre. Jézus azonban odahívta őket magához és így szólt hozzájuk:
„Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Hanem aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni, legyen a rabszolgátok. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és odaadja életét váltságul sokakért.”
Jakabban jó talajba hullottak az Úr e szavai. Mestere halála után ő lett a jeruzsálemi egyház feje, s mint ilyen valóban ivott az Úr kelyhéből: amikor Heródes Agrippa király 41-42-ben az egyházra támadt, elsőként Jakabot ölette meg karddal.
Ő lett az első vértanú az apostolok között.
Életében is sokaknak szolgált. Szent Pál tanúskodik arról, hogy megtérése után tizennégy évvel úgy ismerte meg őt, mint Péter és János mellett az Egyház „oszlopát”.
A középkor egyik leghíresebb búcsújáró helye Szent Jakab sírja volt a spanyolországi Compostellában. A 8. századtól él az a hagyomány az Egyházban, hogy Jakab a mai Spanyolországig eljutott missziós útján. Egy későbbi, 13-14. századi leírás még azt is tudja, hogy igehirdetésének nem volt sok foganatja, el is veszítette Jakab a kedvét, s akkor megjelent neki Zaragózában a Szűzanya és megvigasztalta.
E hagyomány a breviáriumba is belekerült:
„Jézus Krisztus mennybemenetele után Jakab Júdeában és Szamariában hirdette Jézus istenségét és sokakat elvezetett a keresztény hitre. Ezután Hispániába ment, ahol néhány embert Krisztushoz térített, akik közül később hetet Péter apostol püspökké szentelt és Hispániába rendelt”.
Jakab hispániai jelenléte ereklyéi átvitelének köszönhető. Nem tudjuk, melyik évben vitték Jakab földi maradványait Jeruzsálemből Hispániába, valószínűleg az arabok pusztítása elől menekítették el őket a 7. század elején.
A 9. századtól a hagyomány egyöntetűen vallja, hogy Jakab sírja Hispániában van.
A legenda szerint a feledésbe ment sír helyét éjszaka csodálatos fény jelölte meg, s a megtalált sírt 800 óta egyre növekvő tisztelet vette körül. Először egy kis kápolnát építettek föléje, amit 899-ben III. Alfonz király kibővített. Az arabok 997-ben lerombolták, magát a sírt azonban megkímélték.
1075–1128 között épült az a bazilika, mely lényegében ma is áll.
Szent Jakabot „Isten után a legjóságosabb és legerősebb pártfogónak” tisztelték. Érthető, hogy egész Európából zarándokoltak a sírjához.
Mindenható, örök Isten, rendelésedből Szent Jakab az apostolok közül elsőként ontotta vérét és áldozta életét az Evangéliumért. Hitvallásával erősítsd, folytonos pártfogásával pedig oltalmazd Egyházadat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Amen.
HIMNUSZ SZENT JAKAB APOSTOLHOZ
Örvendező szívünk dala magasra száll, Jakab, veled,
halászból téged Krisztusunk ily szent orom csúcsára vitt.
Testvéreddel, mert hív a szó, elhagytok mindent, kincset is;
az Úr igéjét, szent nevét, buzgó küldöttként, hirdeted.
Erős jobbján, mint hű tanút magával visz, s megláthatod
dicsőségét a hegytetőn, s a kertben vére csöppjeit.
Te készen állsz, bár jól tudod: a kínoknak kért kelyhe vár,
az Úr első apostola, ki érte szenvedsz kínhalált.
Jézus hűséges gyermeke, örök fény magvetője vagy,
imádra hitben ékesen s gazdag reményben ég szívünk.
Kérd Krisztustól szorgalmasan: parancsa útját járjuk itt,
s dicsőségének himnuszát örökre énekeljük ott. Amen.
A zarándokút története
A Santiago de Compostelába, az idősebb Szent Jakab apostol sírjához vezető zarándokutat spanyol neve után (el camino de Santiago) gyakran csak El Caminoként emlegetik.
Jakab Betszaidában született Zebedeus és Szalóme gyermekeként. Halászatból élt, ahogyan apja is. Egy napon Jézus a Genezáreti tó partján sétált, amikor megpillantotta Jakabot, és testvérét, Jánost, amint apjukkal hálójukat javították, és meghívta őket tanítványainak. Jézus tüzes természetük miatt elnevezte őket Boanergesznek, vagyis mennydörgés fiainak. Jakab testvérével, Jánossal és Péterrel Jézus kedves tanítványai közé tartozott, ők voltak jelen Jairus lányának feltámasztásánál, Jézus színeváltozásánál és Jézus szenvedésének előestéjén a Getszemáni kertben. Az idősebb Jakab volt az apostolok közül az első vértanú, Heródes Agrippa 44 körül Jeruzsálemben lefejeztette. „Ebben az időben Heródes király elfogatta az egyház néhány tagját, hogy ártson nekik. János testvérét, Jakabot karddal kivégeztette”. (ApCsel 12, 1-2).
Valószínűleg a 7. század környékén az arab pusztítás elől menekítették Hispániába a földi maradványait. A 7. századtól él az a hagyomány, hogy Szent Jakab missziós útján elért egészen a mai Spanyolország területéig, a 9. századtól pedig az Egyház úgy tartja, hogy sírja Hispániában van. A legenda szerint a 800-as évek elején Pelagiónak, egy galíciai remetének egy csillag jelent meg, és elvezette Szent Jakab elfeledett sírjához. Innen ered a város, Santiago de Compostela neve; Szent Jakab spanyolul Santiago, Compostela (campus stellae) pedig csillagrétet jelent. Teodomiro, a galíciai Iria Flavia városának püspöke a Pelagio által megtalált holttestet Szent Jakabénak nyilvánította. II. Alfonz (759-842), Asztúria királya Szent Jakabot királysága védőszentjévé tette, sírja felett pedig tiszteletére egy templomot építtetett, melyet bencés szerzetesek gondjaira bízott.
A szent helyekre történő zarándoklat a 3. századtól a keresztény gyakorlat része lett. A szentek sírhelyére történő zarándoklatot érdemszerző tettnek gondolták. A középkorban gyakran tettek fogadalmat zarándoklat megtételére, mert úgy vélték, hogy a zarándoklat érdekében tett erőfeszítés kötelezi a szentet arra, hogy segítsen. A középkorban a legnépszerűbb zarándokhely Jeruzsálem és Róma volt, azonban az arab, majd a török hódítások miatt egyre kockázatosabbá vált Jeruzsálembe eljutni, ennek is köszönhető, hogy Santiago nagyon rövid idő alatt jelentős zarándokhellyé nőtte ki magát.
A szent helyekre történő zarándoklat a 3. századtól a keresztény gyakorlat része lett. A szentek sírhelyére történő zarándoklatot érdemszerző tettnek gondolták. A középkorban gyakran tettek fogadalmat zarándoklat megtételére, mert úgy vélték, hogy a zarándoklat érdekében tett erőfeszítés kötelezi a szentet arra, hogy segítsen. A középkorban a legnépszerűbb zarándokhely Jeruzsálem és Róma volt, azonban az arab, majd a török hódítások miatt egyre kockázatosabbá vált Jeruzsálembe eljutni, ennek is köszönhető, hogy Santiago nagyon rövid idő alatt jelentős zarándokhellyé nőtte ki magát.
A kódex egy 12. századi öt könyvből álló kézirat, melyet korábban II. Callixtus pápának tulajdonítottak, valójában szerkesztője Aymeric Picaud francia szerzetes volt. A kódex első könyvében Szent Jakabnak tulajdonított prédikációkat, mártírságának leírását, és tiszteletére mondott liturgiákat találjuk. A második könyv 22 Szent Jakabnak tulajdonított, több esetben zarándokok által tanúsított csoda leírását tartalmazza. A harmadik könyv leírja Szent Jakab holttestének Jeruzsálemből Galíciába szállítását, valamint említést tesz az első zarándokok azon szokásáról, hogy a galíciai tengerpartról kagylót gyűjtenek emléktárgyként. A fésűs kagyló Szent Jakab szimbóluma. A negyedik könyv Nagy Károly frank király hispániai hadjáratáról, roncesvallesi vereségéről és Roland lovag haláláról szól.
Ebben a könyvben olvashatjuk azt a legendát, hogy Szent Jakab megjelent Nagy Károlynak, hogy sürgesse sírjának megszabadítását a móroktól, és a Tejutat adta iránymutatóul neki. A mórölő Jakab legendáját a katolikus propaganda egyik korai példájának tartják, melynek célja az volt, hogy lovagokat toborozzanak a Santiago-rendbe. A lovagrendet azért alapították, hogy segítsen megvédeni az egyházi érdekeltségeket a mórok támadásaitól. Később kínossá vált a bosszúálló, vérszomjas Szent Jakab-kép, ezért III. Fülöp (1578-1621) elrendelte, hogy a negyedik könyvet távolítsák el a Kódexből. A francia úton járva napjainkban is találkozhatunk Mórölő Szent Jakab tiszteletére állított szobrokkal és kápolnákkal.
Az ötödik könyv gyakorlati tanácsok gyűjteménye zarándokoknak, hol álljanak meg, milyen ereklyéket, szentélyeket keressenek fel, óvatosságra int a csalókkal és a rossz ételekkel kapcsolatban, leírja az utat Franciaországból az apostoli városig, a régiókat, melyen átvezet az út, az benyomásokat az ott élő emberekről, Santiago de Compostela városát és a katedrálist; ezt olvasva betekintést nyerünk egy 12. századi zarándok életébe. Az ötödik könyvet az első útikalauzként is emlegetik. Modern korunk zarándokai ugyanazokat a helyeket járják be, amelyeket a Kódex említ.
II. Callixtus pápa 1122-ben elrendelte, hogy minden olyan esztendő, amelyben Szent Jakab mártírságának ünnepe, július 25-e vasárnapra esik, szentév legyen.
1179-ben III. Sándor pápa bullájában ezt megerősítette, bár ezt a bullát újabban egy 15. századi hamisítványnak vélik. A szentév, vagy jubileumi év gyökere az Ószövetségben 50 évente visszatérő jóbel-év, amikor minden mezei munka szünetel, az eladott földbirtokok visszakerülnek a korábbi tulajdonoshoz vagy annak családjához, a zsidó rabszolgák pedig visszanyerik szabadságukat.
(A gyakorlatban ennek megvalósítására azonban sosem került sor.)
A szentév a kegyelem különleges ideje, a bűnbocsánat és az ideigtartó büntetés elengedésének éve. A nyugati egyházi hagyomány különbséget tesz a bűnbocsánat és a büntetés elengedése között. Az ideigtartó büntetés a halál után a tisztítóhelyen való szenvedés, amellyel a lélek törleszti a megbocsátott halálos bűnökért még meg nem adott elégtételt, és megtisztul a rendezetlenül maradt bocsánatos bűnöktől. A teljes búcsú (indulgencia plenaria) a bűnbánat szentségében (gyónás) már feloldozást nyert bűnért járó ideigtartó büntetés elengedése.
A teljes búcsút elnyerhetik mindazok, akik a szentév során meglátogatják a katedrálisban az apostol sírját és ott imádkoznak egy Hiszekegyet és egy Miatyánkot a pápa szándékára, elvégzik a szentgyónást (a katedrális honlapja szerint ezt a búcsú elnyerése előtt és után 14 nappal is megtehetik) és szentáldozáshoz járulnak. A teljes búcsút elhunytakért is fel lehet ajánlani. A jubileumi évben Santiago de Compostelában lehetőség van a korábban tett fogadalom alóli felmentésre, vagy a fogadalom méltányos megváltoztatására is.
A zarándokok egyre növekvő száma miatt az út mentén szerzetesek telepedtek le, kolostorokat, templomokat, kórházakat, szállásokat, utakat és hidakat építettek. A fejlődő infrastruktúra odavonzotta az embereket, új városok épültek. A keresztény királyoknak érdekében állt a muszlimoktól visszafoglalt területek újbóli benépesítése,
ezért kedvezményeket és kiváltságokat adtak az itt letelepedőknek.
A 12. és a 13. században évente 250.000 zarándok kereste fel Szent Jakab sírját. A legtöbb zarándokot az erős hit vezette, számukra az út a megváltás elnyeréséhez szükséges vezeklés volt, másokat súlyos bűneik miatt ítélték hosszú zarándoklatra, néhányan pedig jó pénzért egy-egy uralkodó helyett járták végig az utat
A zarándokok jól felismerhetőek voltak a ruházatukról, kezükben botot tartottak, melyre egy ivásra szolgáló lopótök volt akasztva, oldalukon táska lógott, fejükön kalapot hordtak, de legjellegzetesebb az általuk viselt kagyló volt, mely vagy igazi fésűs kagyló volt, amelyet kezdetben Finisterrében szedtek fel a tengerparton, ahol állítólag Szent Jakab prédikált, vagy ólomból, ónból, ezüstből készült. A kagylót azok érdemelték ki, akik eljutottak Santiagóba, később az úton lévő zarándokok is viselték, védelmező jel lett számukra, hiszen súlyos bűnnek számított annak a megtámadása, akinek a ruházatán ott volt a kagyló.
A 14. századtól hanyatlás figyelhető meg a zarándokok számában, ez köszönhető a pestisjárványoknak, a 16. századtól a reformáció elterjedésének és a vallásháborúknak, majd a felvilágosodás eszméi terjedésének. A zarándokúton a 15. századtól az út elhagyatottabb részein rablók garázdálkodtak. 1589-ben, az angol-spanyol háború alatt az apostol földi maradványait elrejtették Francis Drake, angol kalóz és tengerész elől. A Szent Jakab-út egyre inkább kezdett a feledés homályába merülni. A 18. században a zarándoklatot a babonasággal sorolták egy kategóriába.
A 19. században a Szent Jakab kultusz újraélesztése érdekében relikviák után kezdtek kutatni, és 1879-ben az apszis falai között rá is találtak. XIII. Leó az ereklyét valódinak ismerte el. A 20. század elején a spanyol polgárháború akadályozta meg a zarándoklat újraéledését. A 20. század közepétől a Szent Jakab-út menti művészettörténeti kincsek kerültek a kutatók látóterébe, majd az 1960-as évektől újra megjelentek a vallásos zarándokok, főleg Franciaországból.
A zarándokút a 20. század végén kezdte újra reneszánszát élni. Franco halála (1975) után 1978-ban lefektették a demokratikus alkotmányt, ezt követően a Szent Jakab-út ismét bekerült a nemzetközi köztudatba. 1982-ben II. János Pál pápa Santiagóba látogatott, bár akkor az spanyolországi apostoli útjának csak egy állomása volt. A zarándokok számának növekedése részben előidézője, részben következménye volt annak, hogy az Európa Tanács 1987-ben az első kulturális útnak nyilvánította a Szent Jakab-utat.
A sárga nyíl az 1980-as évektől lett hivatalos jelzés. 1993-ban az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította a spanyolországi, 1998-ban pedig a franciaországi szakaszt. Napjainkban a zarándokok a föld minden tájáról érkeznek, a vallási indíttatás mellett sokakat spirituális okok, kulturális érdeklődés, vagy a fizikai kihívás motivál. A zarándoklatot teljesítők száma ugrásszerűen megnőtt az elmúlt 25 évben, a szentévek pedig kiemelkedő zarándokszámot eredményeztek.
(forrás: 2010camino.blogspot.hu/p/zarandokut-tortenete.html)
SZENT KRISTÓF
Kristófot megkeresztelkedése előtt Reprobusnak nevezték, de utána Kristóf (Christophorus), azaz ‚Krisztushordozó’ lett a neve, mivel négyféle módon hordozta Krisztust:
vállán, midőn a folyón átkelt;
testében, midőn sanyargatásokat szenvedett;
lelkében, midőn áhítatba mélyedt;
száján, midőn megvallotta, hogy vétkezett, avagy midőn hirdette az igét.
Kristóf a kananeusok népéből származott, óriás termetű, félelmetes tekintetű volt, magassága tizenkét könyök. Egyik élettörténetében olvassuk, hogy egyszer, midőn a kananeusok királyának szolgálatában állott, eszébe vette, hogy megkeresi a világ legnagyobb fejedelmét, és hozzá csatlakozik. Eljutott hát egy hatalmas királyhoz, akiről azt tartották, hogy nála nagyobb fejedelem nincsen a világon. A király Kristófot meglátva szívesen fogadta, és udvarában marasztalta. Egy napon azonban az énekmondó egy dalt adott elő a király előtt, s a dalban gyakran emlegette az ördög nevét. A király, mivel keresztény volt, az ördög nevének hallatára mindannyiszor keresztet vetett. Látta ezt Kristóf és igen elcsodálkozott, hogy mit csinál a király, és mi akar lenni az a jel. Meg is kérdezte, de a király nem akart nyíltan felelni.
Erre Kristóf azt mondta: „Ha meg nem mondod, nem maradok tovább nálad!”
A király kénytelen volt megmondani: „Ha az ördög nevét hallom, ezzel a jellel erősítem meg magam, mert félek, hogy a hatalmába kerít és ártalmamra lesz.”
Mire Kristóf: „Ha félsz az ördögtől, hogy árthat neked, bizonyára nagyobb és hatalmasabb tenálad, amit az is bizonyít, hogy ennyire rettegsz. Csalatkoztam hát reményemben, hogy megtaláltam a világ legnagyobb és leghatalmasabb urát. El is búcsúzom most tőled, mert meg akarom keresni azt az ördögöt, hogy urammá tegyem, s szolgálatába álljak.”
Elhagyta hát a királyt és igyekezett az ördög nyomára akadni. Egy nagy pusztában járva, meglátott egy nagy sereg katonát. Közülük az egyik, vad és rettenetes vitéz, odalépett hozzá és megkérdezte, merre tart.
Kristóf azt felelte neki: „Az ördög urat keresem, hogy urammá tegyem.”
Erre amaz: „Én vagyok az, akit te keresel.”
Megörült Kristóf és elszegődött hozzá örök szolgálatra, elfogadván az ördögöt urának.
Együtt mentek tovább, és valahol az országúton egy útszéli kereszthez értek. Ahogy az ördög meglátta a keresztet, rémülten menekült, letért az útról, és a kietlen pusztaságon át, rángatta magával Kristófot. Később visszatért az útra. Látva ezt Kristóf, csodálkozva kérdezte, mitől ijedt meg annyira, hogy elhagyta a sima utat, és akkora kerülőt tett úttalan utakon a kietlen pusztaságban.
Az ördög semmiképpen nem akarta megmondani.
Kristóf erre azt mondta neki: „Ha nem mondod meg, rögtön itt hagylak!”
Az ördög erre kénytelen-kelletlen megmondta: „Egy embert, akinek Krisztus a neve, keresztre feszítettek, s valahányszor meglátom keresztjének jelét, nagyon megrémülök, és rettegve menekülök.”
Kristóf erre: „Az a Krisztus tehát nagyobb és hatalmasabb tenálad, hogy a jelétől ennyire félsz? Hiába fáradoztam hát, még mindig nem találtam meg a világ legnagyobb fejedelmét. Búcsút veszek most tőled, mert azt a Krisztust akarom megkeresni.”
Már jó ideje kutatta, hogy ki vezethetné Krisztus nyomára, amikor eljutott egy remetéhez, aki prédikált neki Krisztusról, és alaposan kitanította a hitre.
Így szólt a remete Kristófhoz: „Az a király, akit szolgálni kívánsz, elvárja, hogy gyakran böjtöljön az ember.”
Kristóf erre: „Más szolgálatot kérjen tőlem, mert ezt nem tudom megtenni.”
Ekkor a remete azt mondta: „Sokat kell imádkoznod!”
Kristóf erre: „Nem tudom, mi az. Efféle szolgálatot sem tudok teljesíteni.”
A remete végül így szólt: „Ismered ezt és ezt a folyót, melyen veszélyben forog, aki csak átkel rajta, és sokan bele is vesznek?”
Kristóf így válaszolt: „Ismerem.”
Erre a remete: „Mivel hatalmas termetű vagy és jó erős, ha letelepednél a folyó mellett és mindenkit átvinnél rajta, ez igen kedves lenne Krisztus királynak, akit szolgálni akarsz. Remélem, hogy ott meg is mutatkozik neked.”
Kristóf ekkor azt mondta: „Erre valóban képes vagyok, e szolgálatra elszegődöm hozzá.”
Oda is ért a mondott folyóhoz, és a partján egy kalyibát épített magának. Bot gyanánt egy rudat fogott a kezébe, erre támaszkodott a vízben, és mindenkit készségesen általvitt. Sok nap eltelt már, mikor egyszer a kunyhóban pihenvén, egy fiúcska hangját hallotta, amint őt hívja, mondván: „Kristóf, gyere ki, és vigyél át engem!”
Kristóf felriadván kiszaladt, de senkit nem talált. Visszatért a kunyhóba, de ismét hallotta az előbbi hívó hangot. Ismét kiszaladt, de most sem talált senkit. Amikor harmadszor is kiment a hang hívására, egy kisfiút pillantott meg a folyó partján, aki nagyon kérte, hogy vigye át a túlsó partra. Kristóf a vállára emelte a fiúcskát, és botját a kezébe fogva a folyóba lépett, hogy átkeljen.
Íme, a folyó vize egyszer csak emelkedni kezdett, a fiúcska meg nehéz lett, mint az ólom. Ahogy ment előre, úgy nőttek a hullámok, és a gyermek egyre elviselhetetlenebbül nyomta a vállát. Kristófot nagy szorongás fogta el, mert látta, hogy veszélybe kerültek.
Amikor végre nagy nehezen átgázolt a folyón, letette a fiút a földre, és azt mondta neki:
„Nagy veszélybe sodortál engem, te fiú, olyan nehéz voltál, hogy ha az egész világot magamra veszem, az sem lehet súlyosabb.”
A fiú azt felelte neki: „Ne csodáld, Kristóf, mert nemcsak az egész világ terhét cipelted a válladon, hanem azt is, aki a világot teremtette. Én vagyok Krisztus, a te Királyod, nekem szolgálsz ezzel a munkával. Hogy megbizonyosodj arról, amit mondok, visszatérve szúrd a földbe botodat a kunyhó mellett, s meglátod, reggelre kivirágzik, és gyümölcsöt hoz.”
Ezzel eltűnt a szeme elől. …És az isteni Gyermek jutalmul megajándékozta őt a vértanúság koszorújával.
Visszatért Kristóf a házához, leszúrta a botot a földbe, s reggelre kelve látta, hogy pálma gyanánt kilombosodott, és datolyát termett.
„…A nyugati művészet Kristófot előírásosan abban a „pillanatban” örökíti meg, amikor az örvénylő vízben gázolva a gyermek Jézust viszi a vállán.Kristóf azután még hosszú éveken át hordta-vitte az embereket keresztül a gázlón, és néhány évvel halála után ő lett az utasok, úton lévők és a kocsivezetők védőszentje…”
Ezután Lyciába, Samos városába érkezett, de nem értette a helybéliek nyelvét. Kérte az Urat, hogy tegye érthetővé számára. Míg imádkozott, a bírák azt gondolták, hogy eszelőssel van dolguk, és otthagyták. Kristóf pedig elérvén, amit kívánt, arcát eltakarva a vesztőhelyre sietett, ahol a keresztényeket és mindazokat, akiket éppen kínoztak, megerősítette az Úrban. Ekkor az egyik bíró arcul ütötte. Kristóf feltárva kilétét, így szólt:
„Ha nem lennék keresztény, menten megbosszulnám ezt a jogtalanságot.”
Ekkor botját a földbe szúrta, és kérte az Urat, hogy a nép megtérítésére fakadjon rajta lomb. Ez rögtön meg is történt, és nyolcezer ember megtért.
A király kétszáz vitézt küldött érte, hogy vezessék elé. Azok imádságba mélyedve találták Kristófot, s nem merték zavarni. Újra ennyi katonát küldött érte, azok meg vele együtt kezdtek imádkozni. Felállt ekkor Kristóf és megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?”
Azok meglátván orcáját, így szóltak: „A király küldött minket, hogy téged megkötözve elébe vezessünk.”
Erre Kristóf: „Ha akarnám, se szabadon, se megkötözve nem tudnátok elvezetni engem,”
A katonák azt mondták: „Ha nem akarsz jönni, menj szabadon, ahová csak kívánsz, mi pedig azt mondjuk majd a királynak, sehol sem találtunk.”
„Nem úgy – mondta –, veletek megyek.”
Hitre térítette mindnyájukat, hátraköttette saját kezét, s megparancsolta, hogy vezessék megkötözve a király elé.
A király meglátva őt, rémületbe esett és lehanyatlott a trónjáról. Szolgái fölemelték, s ekkor Kristófot neve és hazája felől kezdte faggatni.
Kristóf azt mondta neki: „Megkeresztelkedésem előtt Reprobusnak hívtak, most pedig Kristóf a nevem.”
Erre a király: „Ostoba nevet választottál magadnak ezzel a névvel, mivel Krisztust keresztre feszítették, és sem magán nem tudott segíteni, sem pedig neked nem tud. Nos, átkozott kananeus, miért nem áldozol az isteneinknek?”
Kristóf így válaszolt neki: „Méltán Dágon a neved, mert te magad vagy e világ halála, az ördög cimborája, az isteneid pedig csak emberi csinálmányok.”
A király erre: „Vadállatok közt nevelkedtél, úgy is beszélsz, mint egy vad; eszes ember meg sem érti. Most pedig vagy áldozol, és nagy jutalomban részesülsz, vagy nem, és akkor kegyetlenül meglakolsz.”
Midőn Kristóf nem volt hajlandó áldozatot bemutatni, a király börtönbe vettette, azokat a katonákat pedig, akiket érte küldetett, Krisztus nevéért lefejeztette.
Ezután két szépséges leányzót záratott mellé, az egyiket Niceának, a másikat Aquiliának hívták, s nagy jutalmat ígért nekik, ha Kristófot bűnbe viszik. Meglátva őket, imádkozni kezdett Kristóf, de amikor a lányok simogatással és ölelgetéssel kezdték ingerelni, fölállt és így szólt: „Mit kerestek itt? Miért küldtek ide titeket?”
Azok pedig orcájának ragyogásától megrémülvén, azt mondták: „Könyörülj rajtunk, Isten szentje, hogy hihessünk Istenben, akit te hirdetsz!”
A király meghallván ezt, magához vezettette a két lányt és így szólt: „Titeket is rászedett? Az istenekre esküszöm, ha nem áldoztok az isteneknek, szörnyű halállal végzitek!”
Azok így feleltek: „Ha azt kívánod, hogy áldozzunk, üríttesd ki a tereket, és hívass össze mindenkit a templomba!”
Így is történt. Ők meg beléptek a templomba, levetették övüket, az istenek nyakába akasztották, s a földre rántották a szobrokat, hogy porrá törtek. Így szóltak ekkor a körülállókhoz: „Eredjetek, hívjatok orvost, aki meggyógyítja isteneiteket!”
Ekkor a király parancsára fölakasztják Aquilinát, a lábára pedig egy hatalmas követ kötnek, úgyhogy minden tagja szétszakad. Miután elköltözött az Úrhoz, nővérét, Niceát tűzbe vetik, de sértetlenül jön ki belőle. Ezután lefejezik.
Kristófot ekkor a király elé állítják, aki megparancsolja, hogy vasvesszőkkel ütlegeljék, és húzzanak a fejére izzó vassisakot. Ezután egy vaspadot csináltat, és rákötteti Kristófot. Tüzet gyújtat alá, amit szurokkal táplálnak. De a pad, mint a viasz, szétmállik, és Kristóf sértetlen marad. Ezután egy karóhoz kötteti, és négyszáz katonával nyilaztat rá, de a nyílvesszők a levegőben megállnak, és egy sem éri el őt.
A király azt gondolván, hogy már lenyilazták Kristófot, gúnyolódni kezdett rajta. Ekkor egy nyílvessző a levegőben megfordult, eltalálta a szemét, s menten megvakult.
Kristóf így szólt hozzá: „A holnapi napon bevégzem. Te pedig, zsarnok, csinálj sarat a véremmel, kend meg vele szemedet, és visszanyered szemed világát.”
A király parancsára elvezetik Kristófot a vesztőhelyre, és miután imádkozott, lefejezik.
Életét adta Krisztusért, vértanúként halt meg, mert nem tagadta meg hitét semmilyen fenyegetés közepette sem. Végül lefejezték Kristófot, de még a vérében is erő volt: meggyógyult tőle a bíró szeme.
A király összegyűjtött egy keveset a véréből, és szemére helyezve így szólt:
„Isten és Szent Kristóf nevében.”
És rögtön gyógyulást nyert. Ekkor a király hinni kezdett, és parancsot adott, hogy ha valaki Istent vagy Szent Kristófot gyalázni merészelné, azonnal karddal vágják le.
Ambrus a Praefatiójában azt mondja a vértanúról:
„Uram, te Szent Kristófot az erényeknek olyan bőségével és a tudásnak olyan kegyelmével halmoztad el, hogy ragyogó csodáival 48000 embert térített a pogány tévelygésekből a keresztény hit megvallására. Nicea és Aquilina, akik a bordélyban hosszú időn át szolgálták a testi fertőt, tiszta életre tértek, és tanítása nyomán elnyerték a vértanúság koronáját. Az égő máglyán, vaspadhoz kötözve nem félt a forróságtól, és egy egész napon át egy sereg katona sem volt képes nyilával eltalálni. Az egyik nyílvessző a hóhérnak szemét ütötte ki, de a szent vértanú vérével összekevert föld visszaadta szeme világát. Kristóf a testi vakságtól megszabadítva megvilágosította elméjét is, mivel, irgalmat eszközölt ki számára nálad Uram. Alázatos könyörgésével elérte, hogy a betegségeket és nyavalyákat elűzze.”
SZENT KRISTÓF IMÁJA AZ UTAZÓKÉRT
Drága Szent Kristóf, őrizz meg engem ma minden utamon, amerre járok.
Adj figyelmeztető jelet, ha veszély közeleg, hogy meg tudjak állni, amíg az út biztonságos.
Légy mellettem, és vezess engem, ha a látási viszonyok hirtelen elhomályosulnak.
Vigyél el biztonságban úticélomig, ahogy Krisztust vitted karod erős ölelésében.
Ámen.
SZENT KRISTÓF IMÁJA
Én hordozlak, Uram,
Ha kell, a vállamon, Vagy lelkemben, Idebent,
De tudnom kell, Mit jelent Neked A Rend.
Én elbírlak, Uram, Amíg csak élek;
Ha gyöngül a test, Erős marad A Lélek.
Lehet hideg a víz, Vagy mély a tenger…
Téged hordozlak, Uram, Mennem kell…
Csak mosolyogsz, Uram, Míg a lelkekben Épségben a távlat,
Bármelyik őrült sátán kiabálhat,
Érzem, Te ügyet sem vetsz rá, Uram.
Léphetnek elénk Gátak, Vagy falak,
Vállaltalak, Hát tovább hordalak.
Tovább viszlek, Uram, Míg akarod, S hagyod,
Míg engeded, Hogy cipeljem Terhedet.
Viszlek, Uram, De gondold meg…
Tán tudnom kéne A miérteket…
Sose nógatsz, Tudom, hogy Menni kell,
Nagy megtiszteltetés A nagy teher…
Megyünk… Te trónolsz Bennem, és Felettem,
Neked az idő áll, A Lét rohan,
Nekem cammog a Lét, A vén Idő suhan…
Én egyszer majd – Még nem tudom, mikor…
Majd állva fogok Meghalni, Uram…
IMA AZ ARKANGYALOKHOZ
Szent Mihály arkangyal, az égi seregek vezére, te legyőzted a sárkányt. Istentől kaptál erőt és hatalmat, hogy alázatoddal megsemmisítsd a sötétség hatalmának kevélységét. Könyörögve kérünk, segíts, hogy szívünk igazán alázatossá váljék és mindig rendíthetetlen hűséggel teljesítsük Isten akaratát, hogy minden szenvedésben és bajban erőslelkűek legyünk, és majdan megállhassunk Isten ítélőszéke előtt!
Szent Gábriel arkangyal, a megtestesülés titkát hordozó szent angyal, Isten hűséges követe! Nyisd fel fülünket Urunk irgalmas Szívének halk figyelmeztetésére és hívására! Esedezve kérünk, maradj mindig közelünkben, hogy helyesen értelmezzük, kövessük és engedelmesen fogadjuk Isten szavát! Segíts megtennünk mindazt, amit Isten tőlünk kíván! Segíts éber készenlétre, hogy ébren találjon az Úr, ha eljön!
Szent Rafael arkangyal, Isten oltalmának követe, esedezve kérünk, érintsd meg szívünket égõ szereteteddel! Segíts megmaradnunk a szeretet útján! Taníts, vezess, figyelmeztess arra, ami kedves Urunk és Istenünk előtt! Segíts felismernünk Isten szent akaratát és fedd fel előttünk Isten szent szeretetének boldogító örömét! Amen.
ISTENNEK ANGYALAI
Istennek szent angyalai!
Ti szent lelkek a kilenc karban,
ti tündöklő, alázatos és hűséges lelkek!
Emberi gyöngeségemben állok előttetek,
remélve és vágyakozva.
Elétek járulok a mai napon,
áldjatok meg szeretetetekkel, erőtökkel és hatalmatokkal!
Védjetek meg engem,
Istennek hazafelé tartó gyermekét!
Tartsatok meg az igazság útján,
és vigyetek magatokkal egykor a mennyek országába! Amen.