Nem messze Róma városától kicsiny és egyszerű, de csinos kápolna áll az útmentében: „Quo vadis”-nak hívják. Megható szép történet, legenda fűződik ehhez a kis szentélyhez, melyet maga Szent Ambrus is elbeszél.
Midőn ugyanis az édes Megváltó az utolsó vacsorán belefogott gyönyörű, szívhezszóló búcsúszózatába, Szent Péter apostol megdöbbenve s aggódva kérdi: „Uram, hova mégy?” „Domine, quo vadis?” (Jn 13,36) Felelé pedig Jézus: „Ahova én megyek, nem követhetsz most engem, de utóbb követni fogsz”. E titokzatos szavakkal sejttette Urunk Péterrel, hogy őt az a kitüntetés éri, hogy Mesterét nem ugyan most, hanem majd egykor a kereszt fájára követheti.
Úgy is történt. Néró császár idejében heves keresztényüldözés tört ki. Rómában Szent Péter akkor már, mint az első pápa, huszonötödik éve ült a római püspöki széken. A hívek rimánkodva kérik őt, kímélje drága életét a zsenge Egyház érdekében. Hosszas unszolásra végre is Péter titkon elhagyja a várost. Hirtelen szemben találja magát a nehéz keresztet cipelő Jézussal, ki viszont Rómának tartott. „Uram, hova mégy?” („Domine, quo vadis?”) kérdi megint Péter. „Megyek Rómába, felelé az Úr, hogy ott magam újra keresztre feszíttessem.” Péternek nyomban eszébe jutott az utolsó vacsorai jelenet, visszatért Rómába, ahol kevéssel utóbb Mesterét most már csakugyan követhette a keresztfára. A találkozás helyén, annak örök emlékére építették a „Quo vadis?” – „Hová mégy?” kápolnát.
Valahányszor csak a szentmisére jövünk, mi is találkozunk a mi édes Megváltónkkal. És ha Szent Péterrel mi is lélekben megkérdezzük tőle: „Uram, hová mégy?” „Mi járatban vagy? Miért öltöd magadra a kenyér s bor leplét?” Hitünk által, Egyházunk tanítása által mi is kb. azt a feleletet kapjuk tőle, amit Szent Péternek adott: „Azért szállok föl ezen második kálváriára, az oltárra, hogy magamat újra, miként a keresztfán tettem, áldozatul bemutassam”.
Már ez magában véve minden egyes szentmisét végtelenül fontos, világraszóló eseménnyé s méltóvá tesz arra, hogy minden hívőt legalább hetenkint egyszer, vasárnap maga köré gyűjtsön.
De nem csupán a hódoló tisztelet, mellyel az isteni látogatás s a kálvária áldozatjának megújítása iránt tartozunk, indította Egyházunkat arra, hogy mindnyájunkat a vasárnapi szentmisére kötelezzen, hanem egyben az Isten harmadik parancsa is, melynek isteni megbízatás folytán ő számunkra az értelmezője, magyarázója.
Mi ugyanis, mint teremtmények, Istenünknek nem csupán belső hódolattal és imádással, hanem, éppen a harmadik parancs értelmében külső isteni tisztelettel is tartozunk. Kötelesek vagyunk őt külsőleg is dicsérni, neki a vett javakért hálát adni, őt engesztelni s lelki és testi szükségeinkben a segítséget tőle kérni s ezáltal őt minden jó forrásának elismerni.
E négyes emberi kötelesség alól magát senki emberfia fölmentve nem érezheti, azon magát túl nem teheti, ha lelkét megmenteni akarja.
Ámde ennek a szoros kötelességnek teljesítésére alkalmasabb eszközt és módot a vasárnapi szentmisénél el sem gondolhatunk. Hiszen az Úr Jézus éppen azért újítja meg a mi kezeink között a keresztáldozatot a szentmisében, hogy emberi mivoltunk eme négyes adóját: a dicséretet, hálát, engesztelést és könyörgést a lehető legtökéletesebb, isteni módon tudjuk leróni.