A vasárnapi pihenés, csend és nyugalom a drága keret, melynek egyik főcélja, hogy a kincsek kincsét, a legértékesebb gyémántot: a szentmisét magába foglalja.
Mióta az Egyház kiindult az utolsó vacsora terméből, hogy mint a nagy krisztushordozó (christophoros) apostoli ösvényeken s vértanúi nyomokon folytassa vándorútját a világ végéig, minden vasárnap maga köré gyűjti híveit, hogy nekik Krisztust az égből lehozza, az isteni bárányt érettük áldozatul bemutassa s őket így megerősítve s megvigasztalva bocsássa vissza a hétköznapi élet gondjai, munkái és küzdelmei közé.
Az „Apostolok Cselekedeteinek” tanúsága szerint (20,7) keresztény őseink „a hét első napján (vagyis vasárnap) egybegyűltek a kenyérszegésre”, vagyis a szentáldozásra, mely a szentmise alatt ment végbe.
Már 139-ben Kr. u. a vasárnapi szentmiséről, mint általános s régi szokásról beszél Szent Jusztin vértanú a császárhoz beterjesztett emlékiratában.
„Vasárnap – írja ő – városiak s vidékiek közös helyen gyűlnek össze, ahol aztán az apostolok és próféták irataiból valamit fölolvasnak. Elhallgatván az olvasó, a püspök beszédet tart. Aztán fölállunk és imádkozunk. Az ima végeztével előhozzák a kenyeret s bort. A püspök ezek fölött imát s hálaadást végez. A nép pedig feleli: Ámen. Végre abból, ami fölött áldást mondottak, mindenkinek csekély részt nyújtanak.” Ezzel leírta a szent vértanú a szentmise szertartásait, ahogy azt a pogány császár megérthette.
És hogy mily fontosnak tartották keresztény őseink a vasárnapi szentmisében való részvételt, eléggé jellemzi, hogy arra az üldöztetés idejére a földalatti temetőkben, az ún. katakombákban életük kockáztatásával is összejöttek. Egy ily alkalommal történt Kr. u. 257-ben, hogy római katonák Szent István pápát éppen a szentmise bemutatása közben lepték meg a katakombáknak fáklyafénnyel s olajmécsesekkel bevilágított homályos üregében. És a miséző pápa méltósága s a hívek mélységes áhítata oly lebilincselő hatással voltak reájuk, hogy a szentáldozatot félbeszakítani, megzavarni nem merték. Csak annak végeztével rohantak a püspöki székébe helyet foglaló pápára, hogy őt meggyilkolják.
Dioklecián császár idejében a keresztényekre leselkedő római katonák föltartóztatják útjában Anisiát, az esthomályban siető előkelő római szüzet. Faggatásukra végre is kijelenti, hogy keresztény s hogy a keresztények istentiszteletére megy. A katonák a császári tilalomra hivatkoznak és midőn a leány ennek ellenére is kezeikből kiosonva igyekszik tovasietni, egyik közülök kardját a szűz szívébe mártja. Így lett Anisia a vasárnapi szentmise vértanúja.
A hívek buzgalmának a vasárnapi szentmise iránt a francia forradalom s a német ún. kultúrharc története is számos megható emlékét őrizte meg. A hívekben éppen az üldöztetés szította föl a szent buzgalom lángjait, úgy hogy készek voltak szabadságot, sőt életet kockáztatni, mint a szentmisét elmulasztani.
Az e tekintetben beállott lanyhulást az Egyház szigorú törvényekkel s büntetésekkel igyekezett ellensúlyozni. Így pl. az agdei zsinat (506-ban) elhatározza: „Parancsoljuk, hogy vasárnapokon a világi hívek is az egész szentmisén jelen legyenek s a nép ne merészkedjék a pap áldása előtt távozni; ha némelyek ezt megtennék, a püspök nyilvánosan rója meg őket”. A reimsi zsinat pedig 625-ben elrendelte, hogy aki egy évben kétszer elhanyagolná a vasárnapi vagy ünnepi szentmisét, zárassék ki a templomból s tagadják meg tőle az egyházi temetést.
Szent István királyunk országos törvényt is hozott 1016-ban, hogy „azokat, kik a vasárnapi szentmisét elhanyagolják, büntetésből kopaszra nyírják”. Nagy megszégyenítés volt ez abban az időben.