Mert
a) Relígió annyit jelent, mint kötelék, kapcsolat, először is ember s Isten közt. Hozzá füződünk, hozzá simulunk, átkaroljuk őt, a lét forrását, lelkünk atyját s törekvésünk célpontját. „Religion ist eine lebendige Gegenwart”, eleven átérzett jelenléte, velünkléte az Úrnak. Vallásos lélek az, aki az Isten közellétét és szeretetét átéli. Az ilyen lelken az Isten a fény; az ő gondolatai, az ő sugallatai az élet tengelyei. A hit emeli föl az élet nivóját s mindenestül belekapcsolja az örök élet perspektíváiba. Az ilyen lelkek látnak, lendülnek, vágyódnak, pihennek, küzdenek s ki nem fáradnak; motívumaikat a legmagasabb égből veszik. Lelkük telve van halhatatlansággal; végtelen kincseket látnak minden életnemben s élethivatásban, melyeket megszerezni vágynak. Ó Isten, lelkünk beléd van merítve, lényegedbe vagyunk beleágyazva, mint a föld a nap vonzásába és fényébe; a kő nem tud e vonzásokról, e bűvös fényről; ne legyen lelkem, szívem is kő, mely kapcsolatait, melyek hozzád fűznek, ne érezze. Add, hogy érezzem! Add, hogy vonzódjam hozzád, te forrása a fénynek, színnek, szépségnek. Add, hogy elnyeljem fénysugaraidat, te izzó nap, kinek csak árnyéka a mi ragyogó napunk. Nyisd meg lelki szemeimet, hogy lássalak mindenben s érezzelek szívemben s megnyugodjam benned.
b) Relígió kapcsolat két világ közt. A relígió föltételez kétféle világot: egyet, melyet itt a térben s időben megtapasztalunk, a másikat ott, hol e korlátolt lét, e korlátolt észszerűség, e korlátolt élet a maga befejezettségét s teljességét birja. De ez a két világ nincs egymástól elszakítva, hanem egymásba tolva, egymáshoz kötve; az a másik világ, az hat itt és most is, belenyúl életünkbe, s jobban mondva egyetlen, egységes életre képesít, melyet két világon átélünk, azaz, hogy itt kezdünk s ott végnélkül folytatjuk. A mi végnélküli életünkre nem esnek a pesszimizmus, a kétségbeesés árnyékai; van rajtunk bűn, van sok gyötrelmünk és kínunk, de éltet a győzelmes jóba fektetett hit és remény. Nem tartjuk azt, hogy itt minden rossz és átkozott; ellenkezőleg tudjuk, hogy isteni erők vannak beleoltva emberbe s emberiségbe, s azokat ki kell fejlesztenünk. Gyermekszemmel nézünk betegség s halál elé is; tudjuk, hogy le nem győz minket, ha Istenhez ragaszkodunk. Van sok rossz a világon, de mi nem vádoljuk s még kevésbbé ítéljük el testvéreinket; nem járunk az „accusator fratrum” nyomaiban, hanem szenvedve, szeretve, imádkozva, küzdve bízunk egy jobb, nemesebb, tisztább élet kialakulásában. Ime az Isten szelleme, a teremtő, éltető, megújító lélek lehelete bennünk; törhetetlen reményt, energiát, üde friss ifjúságot áraszt a lelkünkbe. A mise-ima bekezdését hangoztatom gyakran: Introibo ad altare Dei, ad Deum, qui laetificat juventutem meam (Ps. 42,4). Oltáraidnál, szentségeidben, imáimban ezt keresem: bízó, friss, lendületes lelket, melyet le nem tör semmi, mert Isten van vele, s az örök élet lehelete csapdossa arcát!
c) S ép ezért a relígió itt és most érvényesülő, isteni élet, melynek két szembetünő jellege van; először az, hogy bár a legmélyebb, mégis praktikus; pozitív, reális célokra tör, ma és itt akar isteni életet élni. Nemcsak a másvilágban, hanem ebben a világban is vannak problémái; családjában, hivatásában, munkáiban, foglalkozásaiban, barátkozásaiban, nehézségeiben, küzdelmeiben, gyarlóságaiban, törekvéseiben rejlenek az isteni életnek problémái, azokat kell megoldani. S meg fogjuk oldani, ha az isteni életnek második jellegét valósítjuk meg magunkban, mely nem egyéb, mint a meleg, jóindulatú, okos és fölényes érzület. Én jóindulattal viseltetem az emberek iránt, ismerem vérmérsékletüket s tudom, hogy egyéniek; különböző hajlamokkal, ízléssel, neveléssel és tarka hibákkal indulnak a világba. Én a jót szívből szeretem s gyakorlom s az embereket elviselem. Nem akarok elfogult, ellenszenves, apprehenziv, türelmetlen lenni; nem akarok kifogyni a jó lélekből. Nem vagyok tupa, hogy ne lássak; látok, de lelket léptetek föl az élet apró ütközőpontjain; elnézem, hogy ez ide akar menni, az oda, – hogy ez ilyenkor s így szeretne inkább enni, menni, venni, – hogy ez az újságot ilyenkor szeretné olvasni, – látom, hogy ezt mi bosszantja, az meg mit mulasztott, mit nem tett jól, amit én kijavíthatok, kipótolhatok, – látom, hogy ez mitől fortyan föl, hogy miféle indulatok járnak hiábavalóan benne, melyeket kár volna megjegyzéseimmel megtisztelni, s tudok hallgatni, elviselni; nem prédikálok, nem moralizálok, hanem teszek, élek s életemmel inficiálom jóra s jobbra a gyarló lelket. Az ilyen lélek meleg is, fölényes is, az ilyen lélek bizonyára vezet és emel. Az öntudatlan vallásos lelkek ily meleg, de vezető lelkek is.