„Testvér! megbocsátok.”
„Ma nem lehet, nem tudom megtagadni, amit a Keresztrefeszített nevében kértél. Imádkozz értem, hogy az én bűneimet is megbocsássa az Isten. Menj békében.”
Giovanni Gualberto 995/1000 körül született Firenzében a Visdomini család sarjaként. Mint katona, találkozott egy rokonának gyilkosával, aki letérdelt előtte az úton, és karjaival kereszt jelét formálva kegyelmet kért tőle. Bár Jánosnak neveltetése és kora szokása szerint meg kellett volna ölnie, rokonságán pedig bosszút kellett volna állnia, nem vette el a gyilkos életét.
Amikor röviddel ezután belépett egy templomba, hogy imádkozzék, az oltárkereszt Krisztusa meghajtotta a fejét annak jeléül, hogy az Úr elismerte irgalmas gesztusát. János erre elhatározta, hogy életét teljesen a Megfeszített szolgálatának szenteli. Ezt követően a firenzei San Miniato bencés apátságban fogadalmat tett.
A vallombrózai szerzetesrendnek, a „szürke barátok” rendjének alapítója. Már népes szerzetescsalád volt körülötte, túl volt a kezdés és keresés nehézségein, mikor még mindig annak az első benyomásnak varázsa alatt áll, amely az Úr szolgálatába vezette.
Imádságaiban is azt emlegeti:
„Kegyes, irgalmas Isten! maradj a te családodban. Hallgasd meg könyörgését jó sorsban és a veszedelem idején. Törd össze az ellenség csapdáit a szent kereszttel, amin a világ Megváltója szenvedett a mi üdvösségünkért. Kérem az Atyát, Fiút és Szentlelket, hogy legyen rajtam a kereszt jele s oltalmazzon a rossztól”.
A keresztben az erő, a szabadulás, oltalom és új életkezdés! Boldog megtapasztalásból tudja.
Ott áll most a Prato-Magno egyik meredek sziklabércén az Acqua-Bella-völgy felett. Ha szeme a messzeségbe téved, nyugat felé beleütközik a város képébe, Flórencbe. Sokszor látta már. Viharok utáni napsütésben és ködös párázaton át. Egyszer olyan közel volt, hogy megolvashatta volna tornyait, házait, palotáit, még tán a benne nyüzsgő, szenvedő és harcoló, szerető és gyűlölő embereket is. Máskor meg elveszett a messzeségben s csak sejteni lehetett.
A valóságban félnapi járás az útja. De ki teszi meg ezt az utat? Befelé senki. Azok közül, akik itt vannak körülötte a tenyérnyi sziklán: senki. Csak kifelé jönnek, akik nem félnek a magasságoktól. Elfulladnak, de azért kapaszkodnak s ha fölérnek, itt maradnak. Flórenc? Egy élet az elválasztó út odáig!
Valamikor ő is onnan alulról jött. A flórenci nemes, Gualbert de Risdominí fia. Ott született abban a forróvérű, vállalkozó lelkű városban. Belenőtt élvezeteibe, harcaiba, dicsőségébe. S ha a kereszt nincs, egészen elvész benne. Megtanult törtetni és küzdeni, sebeket adni és kapni, de a kapottakért kétszeresen visszavágni. Tudta, hogy letapossák, ha gyöngének bizonyul, ha a fondorkodásokon nem jár túl az esze, ha kard ellenében nem feszíti a maga jó kardját. Katona volt, aki kiharcolja az élet örömeit, nem fél veszedelmeitől; aki leszámolt élettel és halállal. De hogy jó volt-e a számadása, annak nem gondolt utána!
Régen elhallgatott már szívében a lelkiismeret szava s ezzel a mélyebb igazság. Ahogy az élet felületének hullámai sodorták, úgy alkotott véleményt, úgy gyűlölt vagy szeretett.
Akkor is így volt, mikor bátyja halálhírét vette. Párbajban ölték meg, de nem becsületes harcban. Hogy forrt fel a vére, mikor ezt hallotta! Ezért bosszú jár! Apjával együtt esküszik: a vérért vér, életért élet! S ettől kezdve nincs maradása. A gyilkos nyomát hajszolja. Jó ideig hiába. Míg egyszer ráakad. Fegyveres lovasok kíséretében járja a flórenci határt, s egy vad szakadékban a gyilkos váratlanul eléjük kerül.
Egy pillanat és körülfogták. Reménytelen volt a helyzete. Nem is próbált védekezni. De az életösztön mégis föltámadt benne. Mellére fektetett, fegyvertelen kézzel borult le János előtt. S az utolsó szalmaszálba kapaszkodónak a reménységével törnek elő száján a szavak:
Ma nagypéntek van. És akkor a Krisztus imádkozott még gyilkosaiért is, és megbocsátott nekik.
János kezében megállt a kivont kard. Az előbb még a kielégülésben biztos bosszú káröröme játszott az arcán acélos, halálos kegyetlenséggel. De – nagypéntek van!… A könyörgő karjai öntudatlanul is a kereszt jelét formálták… És ott a kereszten az Üdvözítő imádkozott: Atyám, bocsáss meg nekik.
Nem tudja a kardot tovább lendíteni. Egyszerre föltámad a lelkében egy látás, a hegyeket megmozdító hit, és megrendítő közelségbe hozza a keresztre feszített Krisztust és döbbenetesen világít rá a szegény tévelygő emberre. Csak egy érintés kellett. Hiszen benne volt a levegőben, az élet sodrának irányát a mélyben ez a hit szabta meg. Megfeledkezni lehetett róla, mégis ott élt a lelkében, és amikor leginkább kellett, előtört elemi erővel. Nemcsak mint hegyeket áthelyező, de a szíveket is megfordító erő.
Ez elől a világosság elől nem lehetett elfordítani a szemet. Nem, nem azt látja, akire kardot rántott, hanem a Krisztust, aki imádkozik a kereszten: Atyám, bocsáss meg nekik. És látja szegény sajátmagát, a kifosztottat, az eltékozoltat.
„Ma nem lehet, nem tudom megtagadni, amit a Keresztrefeszített nevében kértél.”
Eltűnt a bosszúállás öröme arcáról. Az életért könyörgőnek megrendülése ült ki rá. Két szegény bűnös!
„Testvér! megbocsátok. Imádkozz értem, hogy az én bűneimet is megbocsássa az Isten. Menj békében.”
Ezt nem tudta elfelejteni soha többé. És: hogy mikor aztán bement a San Miniato-kolostor templomába és a kereszt előtt térdre roskadt, az Üdvözítő feléje hajtotta töviskoszorús, véres fejét: mikor benne minden megrendült; mikor a részvéttől ellágyult a szíve, mint a viasz. S ő, a húszesztendős, daliás ifjú lovag gyámoltalan, eltévedt kisgyermeknek érezte magát, nagy egyedülvalóságban.
Ezt nem lehetett elfelejteni. Hogy akkor hozzája hajolt a keresztről az Úr!
Régen volt. Most már messze van a forróvérű ifjúkor szenvedélyeivel, gyűlöletével, szeretetével. Messze Flórenc. Legfeljebb a szem jár vissza néha. Annak csak egy pillanat az útja onnan a szikláról. Könnyen elér oda, könnyen is száll tovább. Egy rebbenés és már elnéz a város felett, tovább, oda, ahol a végtelen tenger sejthető. Vagy a hegycsúcsokba ütközik. Magasba lendülő vonalaik egyre följebb hívnak. Egy fordulás és az Appeninek tornyosodnak előtte. S fölöttük csak az ég van.
S a szem nyomán a lélek is odaszáll: a végtelenségbe, az égbe.
Gualbert János, mióta a Keresztrefeszített lehajolt hozzá, a végtelenségnek, az égnek útját járta. Fegyveres szolgáit hazaküldte, maga pedig ott maradt a San Miniatóban s kérte felvételét. Ismerték víg életét, nagy ambícióit, elébe tárták a szerzetesi élet nehézségeit. De nem ijedt el.
„Nem földi dicsőséget keresek. Gyorsan tovaszáll az. Nem sajnálom fiatal erőmet, hisz napról-napra fogy.”
De még be sem öltöztethették, jött érte az apja. Visszakövetelte. Nem akarta ezt a másik fiát is, most már egyetlent, elveszíteni. Félt az ifjú, hogy apja fenyegetéseire még kiadják. Előkerített hát egy csuhát, bement a templomba. S míg azok kint veszekedtek fölötte, beöltözött maga. A haját is lenyírta. Így járult apja elé. Gualbert de Risdominit megindította ez a nagy állhatatosság. Áldással búcsúzott fiától.
Négy évig volt János a San Miniatóban. Ekkor az elhalt apát helyébe simóniával választottak újat. Nem akart tovább ott maradni. Egyik társával útra kelt s elment Camaldoliba Szent Romualdhoz tanítványnak (1017-ben). Hamarosan megszerették, s nagy tiszteletben tartották szigorú életmódjáért.
Pappá is föl akarták szentelni. De ő még nagyobb szigorúságra vágyott. Elöljárói engedélyével ismét útra kelt, hogy remeteségbe vonuljon: Vele ment társa, aki még a San Miniatóból kísérte. Így jutottak el a Prato-Magno völgyébe (1030 körül). A völgy feletti ormon állt már két remetekunyhó: Pál és Gunthelm testvéreké. Ők is Szent Romuald tanítványai voltak.
Az újonnan érkezettek megépítették a maguk kunyhóját s letelepedtek. Mennyi böjtölésnek és önmegtagadásnak, de mennyi lelki békességnek is volt tanyája ez a szent hely! Négy szótalan remete, akik csak az éggel társalognak! De ez a csönd kiáltott. Meglett férfiak és zsenge ifjak hallották meg hívó szavát. A lelkiélet újoncai, akik eddig csak a világ lármájára ügyeltek és olyanok, akik már maguk is mesterek voltak. És jöttek a hegyre.
Most már sokan vannak. Templomuk is áll a völgyben, az Acqua-Bella-ban – de ők inkább Vallumbrózának, árnyas völgynek nevezik – nagy hegyek és százados fák árnyékában. A páderborni püspök szentelte föl, mikor III. Henrik császárt kísérte Rómába. Külön szabályzatuk is van Szent Benedeknek mintájára, de a remeteéletre alkalmazva. II. Viktor pápa erősítette meg 1055-ben.
Ezért az életért, ami itt sarjad az ő vetésére, ezekért a csendes szürke barátokért imádkozik János apát, hogy legyen rajtuk a kereszt jele. És magáért, hogy elmondja hálaadását, hogy a jövendő reménységnek feszítse ki lelkét.
A hívők serege egyre növekedett körülötte. Még életében öt új kolostor alakul az ő szabályzata szerint és hét régi is csatlakozik hozzá.
„…János különös felelősséget érzett a szegények és betegek iránt. Számukra menedékházakat csatoltak minden vallombrosai kolostorhoz, János pedig felszólította a neki alárendelt apátokat, hogy senki se engedje el üres kézzel Krisztus szegényét; „inkább Istenbe vessék bizalmukat, mint a tele magtárba”. Az ő idejében nagyon szegény volt a rend, és a testvéreknek gyakran nem volt elég élelmük; János alkalomadtán még a kolostor felszerelését is eladta, hogy a szegényeket táplálhassa…”
Többször vizitálta ezeket a házakat s ügyelt, hogy a szegénység, a böjt és a hallgatás szelleme uralkodjék bennük. Leginkább a szegénységé. Ha ebben hibát talált, kérlelhetetlen volt. A moschetoi kolostor apátját is ezért feddette meg:
„Hisz te palotát építtettél és haszontalanul tékozoltad a pénzt. Hány szegényt gyámolíthattál volna vele?! Megbünteti az Úr kevélységedet!”
– Alig távozott a kolostorból, megáradt a közeli hegyi patak, s a hatalmas, csodálatos áradás elpusztította a fényűző új épületrészt.
Máskor hírét vette, hogy egy gazdag ifjú lépett be egyik kolostorba és minden vagyonát az apátságnak adta. Pedig a világban sok szegény rokona volt. A Szent azonnal odasietett, széttépte az adománylevelet és kérte Istent, büntesse meg a szegénységnek ezt a súlyos megsértését. Még aznap villám csapott a kolostorba és főrésze leégett.
A szegényekkel utolsó falatját is szívesen megosztotta. Így tett már akkor is, mikor San Miniatbból Camalduli felé vándorolt. Találkoztak egy koldussal. Társának tarisznyájában mindössze egy kenyér volt. Ez lett volna kettejük napi élelme.
„Vedd elő a kenyeret, mondta társának, s add ennek a szegénynek!” – A társ nem szívesen adta.
„Kap ez eleget másoktól, válaszolta, hisz házról-házra jár. Nekünk pedig csak ez az egy kenyerünk van.”
„Azért csak add oda felét”, – biztatta János.
A kenyér másik fele nemsokára hasonló sorsra jutott. Maguknak is koldulni kellett tehát, ha enni akartak. De csak három tojást kaptak. Meghallotta ezt egy pásztor s megszánta őket. Maga ment koldulni s nemsokára bőséges ajándékkal tért vissza. Azt mondja erre a Szent társának:
„Lám, testvér, mégiscsak visszakapod, amit odaadtál!”
Ez az irgalmas szeretet mérsékelte benne a régi katonából megmaradt kemény elszántságot. Szeretetét is, keménységét is egy felsőbb erő dirigálja.
Ennek az intéseit igyekszik ellesni, indításait magába venni:
„Légy velem, seregek Ura, mikor reggel fölébredek.
Figyelj reám és irányítsd tetteimet, szavaimat, gondolataimat. Vigyázz a lábamra, hogy ne kószáljon henyén, hanem állapodjon meg az imádságban:
A kezemre, hogy tisztán és bűntelenül emeljem feléd harag és viszálykodás szennye nélkül.
A számra, hogy világias hívságot ne szóljon, más becsületét ne kisebbítse, hogy ne vezessen senkit hívságos beszédre. S hogy mindig kész legyen a dicsérésre, lassú a megszólásra.
Őrizd fülemet, hogy ne hallgasson becsületsértő, hazug és haszontalan szót, de legyen mindig nyitva az Isten szavának meghallására.
Őrizd szememet, hogy ne vesszen hiúságon.
Add belém, Uram, a te félelmedet, adj szívbéli alázatosságot, tiszta lelkiismeretet.
Add, hogy az eget nézzem, a földet megvessem, a bűnt gyűlöljem, az igazságot szeressem mindörökké. Ámen.”
János minden erejével támogatta a reformapátságot abban a törekvésében, hogy emelje a papság erkölcseit. A világi papokat is arra ösztönözte, hogy közösségben éljenek, és így könnyebben megvalósíthassák a cölibátust. Fő törekvése mégis a simónia elleni harcra irányult.
Mivel a San Miniátót egy simóniás apát kinevezése elleni tiltakozásul hagyta el, nem meglepő, hogy ő lett az ellenállás magva Petrus Mezzabarbával szemben, aki II. Sándor pápától (1061-1073) megvásárolta a firenzei püspökséget. A püspök felbőszült a vallombrosaiak részéről őt ért bírálat miatt, és megparancsolta embereinek, hogy a Szent Salvius kolostort égessék fel, hogy ezzel a szerzeteseket elhallgattassa.
Ez a gaztett azonban csak még inkább fokozta az ellenállást, úgyhogy végül háromezer firenzei a városi tanács vezetésével felszólította a vallombrosaiakat, hogy a püspök elleni vádjukat vessék alá tűzpróbának. A rend egy szerzetese sikerrel kiállta ezt az ítéletet, ekkor a pápához küldték, aki azután Petrus Mezzabarbát elmozdította a hivatalából.
Ez a küzdelem egész Itáliában megalapozta Jánosnak azt a hírét, hogy ő az egyházreform előharcosa. Élete vége felé pedig a milánóiak arra kérték, hogy küldjön papokat az egyházmegyéjükbe, mert nem akarták a szentségeket elfogadni olyan papoktól, akiket simóniás püspök szentelt fel. János teljesítette kérésüket, és néhány novíciusát Todi püspöke pappá szentelte, hogy kiszolgáltathassák a szentségeket.
János, mielőtt szerzetes lett, nem tanult sem írni, sem olvasni, hosszú betegségei alatt azonban közössége tagjaival felolvastatta magának az egyházatyák írásait, és így mély lelki tudásra tett szert.
Halálos ágyán a testvérek oktatást kértek tőle a szeretetről. Ez a homíliája fennmaradt.
Jómaga és rendje erős oszlopa volt a IX. Leó pápa uralkodása alatt már megindult reformoknak. IX. Leó és X. István pápa személyesen is felkereste a Szentet.
Főként a simónia ellen harcolt egész életében, a simóniás San Miniatóból való távozása óta.
1073. július 12-én, A Siena melletti San Michele Archangelo Passignano-kolostorban halt meg.
III. Celesztin pápa 1193-ban avatta szentté.
Istenünk, te szent Fiad megaláztatása által fölemelted az elesett emberiséget. Adj szent örömet nekünk, akiket kiragadtál a bűn szolgaságából, és fogadj be egykor az örök boldogságba. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Amen.
Ima Szent József oltalmáért
Hozzád menekülünk szorongattatásainkban Szent József, és bizalommal kérjük oltalmadat. Arra a szeretetre, amely Isten szeplőtelen Szűz Anyjához fűzött, és arra az atyai érzületre, amellyel a gyermek Jézust gondoztad, könyörögve kérünk: tekints le kegyesen az örökségre, amelyet Jézus Krisztus saját vérén szerzett, és istápolj bennünket erőddel és segítségeddel szükségeinkben.
Oltalmazd Jézus Krisztus választott nemzedékét, a Szent Család leggondosabb őrzője!
Tartsd távol tőlünk, legszeretőbb atya, a tévelygés és romlottság mételyét, védelmezz az égből, legerősebb támaszunk a harcban, amelyet a sötétség hatalma ellen harcolunk, és amiként kiragadtad egykor a kisded Jézust a legnagyobb életveszélyből, úgy védjed meg most is Isten szent Egyházát az ellenséges cselvetésektől és minden bajtól.
Végy állandóan pártfogásodba mindannyiunkat, hogy példád és gyámolításod által támogatva szentül élhessünk, jámbor véget érhessünk, és a mennyben örök boldogságot nyerhessünk. Ámen.
Ima Szent Józsefhez
(Szalézi Szent Ferenc)
Dicsőséges Szent József, Mária Jegyese,
Jézus Szíve és Mária Szeplőtelen Szíve által kérünk,
Részesíts minket atyai oltalmadban!
Te, akinek hatalma minden szükségletünkre kiterjed,
És akinek a leglehetetlenebb dolgok is lehetségesek,
Nyisd ki atyai szemed és tekints gyermekeid érdekeire.
Ránk nehezedő gyötrelmünkben
Bizalommal fordulunk hozzád.
Méltóztass szerető oltalmadba venni,
Fontos és nehéz szükségletünket,
Ami annyira nyomaszt minket: … (itt említsük szükségletünket……)
Add, hogy ezek boldog elnyerése Isten dicsőségére
És jámbor szolgáid javára váljon.
Ó, szeretetreméltó József, kit sohasem szólítunk hiába,
Te, kiben Isten oly nagyon megbízik, hogy azt mondhatjuk:
„A Mennyben József inkább parancsol, mint kér”,
Gyöngéd atya, imádkozz értünk Jézushoz és Máriához.
Légy szószólónk Isteni Fiadnál,
Akinek itt a földön figyelmes, szerető nevelője
És hűséges oltalmazója voltál.
Légy szószólónk Máriánál,
Kinek szerető és gyöngéden szeretett Jegyese voltál.
Növelje dicsőségedet, hogy meghallgatásra lel
Nehéz kérésünk, melyet most Rád bízunk.
Hisszük, igen, hisszük, hogy meghallgatod
Kívánságunkat, és megszabadítasz
Mindattól a nélkülözéstől és keserűségtől,
Amely lelkünket elárasztja.
Szilárdan bízunk abban is,
Hogy semmit sem vonsz meg a hozzád könyörgőktől.
Mi, akik alázattal borulunk lábaidhoz,
Drága Szent József, esedezve kérünk,
Könyörülj meg sóhajtásainkon és könnyeinken.
Borítsd ránk irgalmad köpenyét,
És áldj meg minket. Ámen.