Önmagában imádta őt. Senki sem volt méltó őt fogadni, csak a Szűz. „Innixus super dilectam.” Csak egy támasza volt: anyjának bűntelen szépsége. Tehát:
a) Fogadja a tiszta, a „purissima”, ki Isten előtt több, mint a világ. A szám s a tömeg nem dönt. Az ő mélységes lelke a maga áttetsző kristályosságában a földön a legfőbb, az isteni érték. A többi nem isteni; tehát sötét és torz, semmiség. A szívtisztulás útján közeledünk Isten felé. Higgyük azt, hogy mikor tisztábbak s nemesebbek leszünk érzéseinkben s akaratunkban, hogy akkor Istenhez közelebb jutunk,
b) Fogadja a legédesebb érzéssel, anyai szeretetével. Az legszebb virága, ez bája a természetnek. Ez tud édesen szólni: a leány s az anya kettős bensősége. Ez a lélek lüktet az imádásban, amellyel a Szűz Jézus elé borul. Ez a szeráfja a földnek, hogy feleljen az égi szeráfok énekeire. Szolgálója, s anyja az Úrnak. – Gondoljunk szeretettel Istenre; soha hidegen, még bajainkban sem!
c) Ez imádásban, mellyel a Szűz imádja keblében Jézust, van az Istennek egyik nem lényeges, de édes öröme, s bár ő öröktől fogva változatlanul mély életöröm, szívesen árasztja ki a szellemi világra e „jövevény”-örömét, mint új természetfölötti kiáradást. Ettől dagad szívünk, ettől melegszik lelkünk; ő, ki a rózsalevél finom erecskéit szét nem repeszti s beléjük fér egészen, ő lelkünkben is ujjong s énekel, mikor lelkesít, buzdít és vigasztal. Lelkünk ilyenkor az Isten örömének szerve. Ó vonulj belém örömeiddel, a tiszta szív, a szeretet, a jóság, az áldozat, a szépség örömeivel. Hadd reszkessen lelkem ezektől! – Tudsz-e örülni Istenben s műveiben?