Régi és általánosan bevett szokás, hogy a bérmaszülő a megbérmáltnak valami ajándékkal kedveskedik. Emléke ez az örökre felejthetetlen napnak, de egyben jelképe a Szentlélek-Isten dús lelki ajándékainak.
Legyen tehát a bérmaajándék elsősorban vallásos jellegű: pl. imádságoskönyv, rózsafüzér, feszület, szenteltvíztartó stb. Ne legyen az ajándék tisztán világias célt szolgáló, pl. gyűrű, karperec, sporteszköz.
A bérmálandót soha se irányítsa a bérmaszülő keresésében a remélt ajándék. Ez sértő a szentségre, de meg magára a bérmaszülőre is s hozzá még sok visszásságra ad alkalmat. Akárhány elmarad a bérmálástól, mert nem sikerült szert tennie „aranyos” bérmaszülőre. Viszont sokan csak azért nem vállalnak bérmaszülői tisztet, mert nincs módjukban meghozni a félszeg divat által megkívánt áldozatokat. Küzdjünk az ily helytelenségek s általában a bérmálás szentségét megkörnyékező világias szokások ellen, amelyek a bérmálandó lelkének többet ártanak, mint használnak. Ilyen pl. a fényűző, olykor kevésbé illemes ruha, nagy lakoma, mulatság, sőt színház. Emeljük ki sokkal inkább a bérmálás vallási, lelki jellegét s ne engedjük, hogy a világias öröm elfojtsa a Szentlélek örömét s e nagy naphoz illő áhítatos hangulatot.
Elbeszélünk itt egy idevágó példát, melyet hajdani nagyérdemű katolikus lapunk, a Magyar Állam közölt 1885-ben a 216. számában.
Midőn dr. Schöbel leitmeritzi püspök Aussigben bérmált, több szülő felkérte Westphalen grófot, hogy fogadja el a bérmaatya tisztét. A gróf leereszkedőleg fogadta őket s 10 gyermeknek ígérkezett bérmaapául. A szent ténykedésnél egyik hivatalnoka által helyettesíttette magát.
A bérmálás után a hivatalnok tudatta a fiúkkal, hogy délután 2 órakor menjenek fel a kastélyba, ahol a bérmaajándékot: egy rózsafüzért s egy szentképet átvehetik. A fiúk erre „zártkörű tanácsot” tartottak, amelyben egyhangúlag elhatározták, hogy ők bizony ilyen ajándékért a kastélyba fel nem mennek. Az egyiket azonban édesapja, a szegény bányász, kényszerítette, hogy a grófot felkeresse s tőle az ajándékot köszönettel elfogadja. A fiú végre is – a nádpálcától való félelmében – engedelmeskedett. A gróf úr nagyon örült, mikor a fiút belépni látta. Bevezette a kis szalonba, ahol 10 fényes teríték várta a vendégeket. Westphalen gróf leültette a fiút s kínálgatta, hogy egyék. Ez azonban – elmondva társai elmaradásának okát – kijelentette, hogy szégyell bármihez is nyúlni. Erre a gróf kiment a szobából, hogy kis vendége fesztelenebbül érezhesse magát. A fiú végre is nekilátott, evett a süteményekből s aztán poharába öntött a borosüvegből. Amint felemeli a palackot, íme ott borítékot talál s benne egy tízforintos bankót.
Csak nézegeti, de nem tette zsebre. Időközben újból bejön a gróf s kérdi bérmafiát, hogy miért nem fogadta el a pénzt? Ez szerényen csak annyit felelt, mert nem tudta, hogy az neki van szánva. Azonközben hármat ütött a kastély órája. Westphalen gróf erre megparancsolja, hogy a feltálalt étkeket s borosüvegeket csomagolják össze s szállítsák a szegény bányászfiú szüleihez. A többi 90 forintot is nekik engedte át. Gondolhatjuk a fiú örömét s egyúttal azt a keserves arcot, melyet társai vágtak, mikor a gazdag bérmaajándékról értesültek.