A bérmálás szentsége minden megkeresztelt embernek érvényesen feladható. A XII. századig az egész Egyházban a lehetőség szerint a megkeresztelteket – a csecsemőket is – nyomban meg is bérmálták. Ez időtől fogva azonban a gyakorlat két ágra szakadt. Keleten, továbbá Spanyolországban és Latin-Amerikában az ősi szokást a mai napig fenntartották s a kisdedeket a keresztség után megbérmálják. Nyugaton azonban csupán a felnőtt keresztelkedőket bérmálja meg az esetleg jelenlevő püspök, a kisdedek megbérmálását azonban tiszteletreméltó okokból az érettebb korra halasztják el.
Igen üdvös ugyanis, ha a fejlődő gyermek akkor kapja meg lelki fegyverét, mikor arra már tényleg rászorul, midőn a lelki harc kezdetét veszi, a szenvedély s a külső ellenség a hitet s tiszta erkölcsöt már támadja, veszélyezteti. Felette nagy lökést s lendületet szokott továbbá a lelki életben jelenteni az érettebb korban, öntudatosan, kellő előkészülettel fogadott bérmálás s az ezzel kapcsolatos nyilvános és ünnepélyes hitvallomás.
A bérmálást megelőző oktatás is hathatósan közreműködik, hogy az Egyház igazán jól felkészült Krisztus-katonákhoz jusson.
Végre nem utolsó oka a bérmálás elhalasztásának az is, hogy így minden lélek – földi életében legalább egyszer – főpásztorával szemtől-szemben találkozzék, érintkezésbe, összeköttetésbe jöjjön. Ezek az okok azonban nem oly szorongatók, hogy a szabálytól eltérést ne engednének.
Miért is maga az új törvénykönyv – jóllehet – előírja, hogy a gyermekek 7 éves koruk körül bérmálandók meg, de megjegyzi, hogy előbb, sőt csecsemőkorukban is megbérmálhatók, ha halálos veszélyben forognak, vagy ha a püspök ezt fontos okból tanácsosnak tartja. (788. K.)