Az új egyházjog a püspököknek szívére köti, hogy híveiknek gyakran nyújtsanak alkalmat a bérmálás szentségében részesülni. Minthogy pedig öt évenkint az egyházmegyét amúgy is végig kell látogatniuk, a bérmálást rendesen ez alkalommal végzik, ha nem is minden plébánián, de legalább minden esperesi kerületben. Így aztán aránylag kevesen lesznek, kik a bérmálás kegyelme nélkül költöznek át az örökkévalóságba.
Néhol szokásban van, hogy a lehetőség szerint a még meg nem bérmált haldokló felnőtthöz vagy gyermekhez püspököt hívnak, hogy azt megbérmálja. Meghatóan szép s apostoli dolog, ha a főpásztor ily kérést meghallgat. Szoros kötelessége azonban erre már csak azért sincs, mert teljes lehetetlenség volna ezt mindenkivel szemben teljesítenie.
Azért csupán mint a bérmálásról táplált magasztos felfogás pompás példáját kell felfognunk Szent Mauritius esetét. Ezt a lángbuzgó genfi püspököt bizonyos alkalommal kesergő édesanya arra kérte, hogy haldokló gyermekét a bérmálásban részesítse. Mauritius ezt meg is ígérte, ámde valami sürgős teendő miatt kissé elhalasztotta. A gyermek bérmálás nélkül hunyt el. Értesülvén erről a szent férfiú, olyannyira szívére vette ezt az esetet, hogy hanyagságát – ahogy ő késedelmét nevezé – nem szűnt meg keservesen siratni. Sőt, mi több, nem is tartotta magát méltónak, hogy ezentúl őt püspöknek tartsák. Miért is titkon Angolországba távozott s ott, ismeretlenben, egyik előkelő úri háznál kertészi állást vállalt. Csak hosszú idő múltán sikerült őt gyászoló barátainak felfedezniük s visszatérésre bírniuk.
Hasonló nagyszerű példáját adta a hívei lelkéért lángoló szeretetnek Sanfelice d’Aquadella herceg, nápolyi bíboros-érsek. Az 1884-ben Olaszországban dühöngő kolerajárvány alkalmával arról értesült, hogy egyik nápolyi kórházban kolerabeteg ifjú fekszik, aki még nincs megbérmálva. Elment tehát és élete veszélyeztetésével feladta az ifjúnak s más két kolerabetegnek a bérmálás szentségét.