a) Szereti azzal a kiáradással, mellyel minden gondolatát, kegyelmét, szándékát benne életté váltotta. Örvényt nyitott szívében, a bensőség mélységeit; édes, kedves, izzó szeretetet gyujtott lelkében, hogy ez a szeplőtelen szív tudja őt viszont szeretni igazán. Neki adta legnagyobb ajándékait: a szeplőtelen fogantatást, a szűzesség páratlanságát, az Istenanyaság méltóságát. Ez szeretetének mindmegannyi új meg új árama! „Abyssus abyssum invocat”…
Finommá, lelkivé tette ezt a lelket, hogy megkívánhassa s gyönyörködjék rajta. „Concupivit rex speciem tuam”. – Érzem, hogy Isten nagyon szeret, ha nagyon tisztaszívű vagyok.
b) Istennek öröme van a Szent Szűzön. Öröme az a mély, csendes öröm, melyet az Irás „laetitia”-, „deliciae”-nek nevez. A Szent Szűz lelke Isten gyönyörűségének kertje, „paradisus”. Ez az öröm mint dagadó folyam hömpölygött át lelkén: „fluminis impetus laetificat civitatem Dei”. Ez az öröme kifogyhatatlan. Öröm örömöt vált ki benne, ha Istenre gondol: gaudens gaudebo! Örül az Úrnak.
A tiszta lélek örvendhet a sok győzelmen, melyet Isten kegyelme vív ki benne. Mily felséges, nemes öröm ez!
c) Isten dicsősége a Szent Szűz lelke. A művész koszorúja az ő műve; az apostolnak koszorúja s dicsősége az ő tanítványa. – Isten legnagyobb dicsősége a teremtés s a kegyelem világában Jézus után a Szent Szűz virágos lelke. Ezt lefoglalta s lekötötte magának s róla mondhatja: dicsőségemet másnak nem adom. Érte teremtette elsősorban a világot, érte testesült meg s szerezte az Oltáriszentséget. Ezt csak az érti, ki meg nem ütközik Szent Terézia kijelentéseiben Jézus szaván: „Ha nem teremtettem volna meg a világot, érted teremteném meg, Terézia!”
Tiszteljük e mélységeket, elvesznek bennük gondolataink pitykövei.