Csak egy van, aki páratlan és szeplőtelen s kiben romlás nincsen.
a) A többi mind megszentségtelenített lélek, – nem kertek, de kiégetett hegyoldalak, – nem források, de mocsarak, – nem csillagok, hanem sötét barlangok. Vedd sorba az emberiség leányait, némelyek mélyen lenn állnak, lealacsonyítva, megszeplősítve, mint a bűnnek leányai; mások jobb utakon járnak, de sok gyarlósággal; ilyenek a törekvőbb lelkek sorai; – vannak, kik nagy hivatással bírnak, mint Ágnes, Limai Róza, Sziénai Katalin: de utóvégre is mind a bűnnek gyermekei, – s ki tudja, hová kerülne egy Limai Róza, ha szívének örökölt hajlamait követve, Peru leányai közé vegyül s a világi öröm kelyheit szürcsöli, s nem koronázhatta-e magát Ágnes és Cecilia is a kicsapongó Róma koszorúival, ha a test hajlamait követi? Ó, mennyi rántotta le önmaga koszorúját, – hány vesztette el koronáját, s aki előbb szent s jó volt, mint az angyal, nemtelen és kitaposott lett, mint a boltok küszöbe. A Szent Szűz pedig szeplőtelen, vagyis kezdet óta az Isten szeretetének csókja van rajta.
b) De nemcsak a szeretet alkotása a Bold. Szűz Mária, hanem az Isten méltóságának fénye, fölsége nyer benne kifejezést. Az isteni fölségnek méltósága kívánta, hogy legalább trónját föl ne dúlja a tévely, s hogy királyi székére ne üljön a bitorló; mert hol volna akkor az Isten uralma, ha még fellegvárából is kiszorulna, – hol volna az Isten királysága a lelkek fölött, ha minden lélekben tábort ütött volna a gonosz? S tényleg volt még hely az Isten számára; a „bölcseség széke” nem volt földúlva; – oda szállhatott az Úr – s onnan kiindult. Őt tartotta meg magának a régi isteni teremtésből, – mint ahogy a száműzött király tartana föl magának egyetlen virágos szigetet birodalmából. Elromlottunk; mert „szövetségre léptünk a halállal, és a pokollal kötést tettünk… a hazugságot tettük reménységünkké, és a csalárdság ad menedéket. Azért ezeket mondja az Úr: Ime, én követ teszek le Sion alapjába” (Iz. 28,15,16). Isten az Úr, s a Szent Szűz az ő menedékköve, az ő trónja. Az Úr leszorult a természetben, de itt megóvta helyét és uralmát. A többi lélek mohos, szaggatott sziklája Moria hegyének, de a hegy temploma a Szent Szűz.
c) S Isten e királyi székből indult ki országlani s uralkodni. A szeplőtelen fogantatás az Isten uralmának erős vára; – az elesett, elbukott lelkeknek rajta kell föléledniök, azt a kegyelemből való tisztaságot kell magukba szívniok, melyet a Szent Szűz bír; – csak a kegyelem fejezi ki az Isten méltóságát és fölségét; a lelkeket, kikben kegyelem nincs, halál, romlás pusztítja. Igy a szeplőtelen fogantatás nagy jel, – az Isten hatalmának s uralmának jele. Isten fölemeli azt, akit akar, s akit felemel, az nem önmagában, hanem Benne áll. Kegyelemre van szükségünk, s azt önerőnkből el nem érjük s meg nem teremthetjük, azt az Isten adja. Az egész Magnificat cseng a szeplőtelen fogantatásban, az Isten hatalmának himnusa s az ember alázatának éneke. „Magnificat anima mea Dominum, quia respexit humilitatem ancillae suae!”