a) A Szűz a tökéletes ember, hol ész, szív, kedély a legteljesebb összhangban egyesül; az új ember, ki romlatlanságában szerencsésen kifejleszthette minden vonását. Belső világa s külseje is olyan, mint az a gyönyörűséges dóm, melynek minden vonala a legszédítőbb magasságban is hűen van kihúzva, – sehol rajzhiba, sehol zsugorodás rajta, tökéletes minden rózsája, ága-boga; az Isten gondolta, rajzolta, mintázta; – ő a királyleány, ő isteni szűz; – mint szivárványos angyalfej emelkedtél föl csillagaink közé, – tekinteted mint a csillagok rezgő fénye, s aureolád zöldes, kékes, rubinos sugárzásban tündökölt! – Ó szép, szép lélek; nézd e nyomorult, szegény állatembert, a porba lökve és a sárban bukdácsolva, lehet-e még nagyobb romlása? szerelmében ráismersz a vadállatra, önzésében a zsarnokra; mosolyért vagy langyos kis élvezetért odaadja Istenét. Ó, a te lelked az értelmi szépség, a szellemi fölény, a tudás s az ítélet örvényes világa, – erősség méltóságos hatalomban, új Isten-tiszteletnek, imádásnak, szeretetnek forrása… az Isten végtelenül jobban szeret téged, mint az egész világot.
b) Ezt az isteni embert, a Szent Szűzet, vonta magához az Úr; tetszett neki, mert övé volt s lehajlott hozzája. Nem is lehetett ez máskép, hogy mikor kivirágzott az emberiség 4000 éves agávéja, pompásan és tündöklően a mi kedves Szűzünkben, rászállt az erő, a bölcseség és szépség „Igéje”, mint a méhecske, és behatolt és szívta mézét s élvezte gyönyörű lelkét. Méhecske, mely csak virágot keres s mézet szív, lehetne-e azt neki rossz néven vennünk, hogy a tövisek közt szálldogálva, este a tiszta agávé virágára ne szálljon?! Legyen szívem, édes Jézusom, a te virágod, szállj rám s szívd ki szeretetem mézét; – nem vagyok oly tündéri, oly fölséges lélek, – lelkemben nem emelkedik a szellemi királyság trónja, – szolga vagyok; nincs bennem nyoma a királyi vonásoknak; romok közt, az inkák romjai közt füstös lyukban lakom. Ó, szellemi fölség királyasszonya, tekints le reám! Ha szegény vagyok is, de mosdatlan, rongyos nem leszek.
c) Ezt a szépséget élvezi a Szent Szűz maga, élvezi s örvend rajta; érzi erejét és énekbe tör ki lelkének gazdagsága. Jól jellemzi ezt a Szeplőtelen Fogantatás miséjének bekezdése: „Gaudens gaudebo in Domino et exultabit anima mea!” Örvendezek, repes a szívem, mert látom magamat, látom, hogy választottja vagyok, páratlanul, egyetlenül szép menyasszonyi ruhában… tamquam sponsa ornata…! Azért kitört szívemből a hála: „exaltabo te Domine, quoniam suscepisti me nec delectasti inimicos meos super me!” Eltűnt az ellenség győzelmi mámora, káröröme, nem kacag, zsákmány helyett fut csúfos vereséggel. Ó csendes, édes, erős, kedves Deborah… győztél! Magnificat-od az Isten hatalmának éneke, ki benned győzött! „Gloriose magnificatus est, equum et ascensorem ejus dejecit in mare…” Megdicsőült benned az Úr, a lovast lovastul a tengerbe dobta.
A szeplőtelen szív e bensőséges öröme, az értelmes teremtés e legragyogóbb glóriája az a tiszta sugár, mely Istenre verődik vissza.