Ezekhez járulnak a malasztos lélekben a Szentlélek ajándékai. Szintén bizonyos állandó jellegű, maradandó lelki készséget közölnek ezek a jóra, miként az erények. A kinyilatkoztatás erre enged következtetni. A próféta ugyanis így jellemzi a Messiás lelkét, minden malasztos lélek örök ideálját: „És megnyugszik rajta az Úr lelke, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erősség lelke, a tudomány és ájtatosság lelke; és az Úr félelmének lelke betölti őt”. (Iz 11,2–3) Az Úr Jézus is a Szentlélekről s az ő ajándékairól, mint valami állandó jellegű, lelkünkkel maradó segítségről beszél, mikor azt mondja: „És én kérem az Atyát és más Vigasztalót ad nektek, hogy örökké veletek maradjon”. (Jn 14,16) Ebben tehát a Szentlélek ajándékai megegyeznek az erényekkel. Vannak azonban eltérő sajátságaik is.
Amíg ugyanis a hit és a remény a halálos bűn állapotában is megmaradhatnak, a szeretet s a Szentlélek ajándékai a súlyos vétek folytán romba dőlő lélekből nyomban elillannak.
És viszont míg a hit s remény a halállal az üdvözült lélekben elenyésznek, illetőleg a tudásban, Isten látásában s birtoklásában olvadnak fel, addig a szeretet éppen az égben fogja diadalát ülni s a Szentlélek ajándékaival együtt lelkünket örökre beragyogni. De a cél szempontjából is különböznek egymástól az erények s a Szentlélek ajándékai. Míg ugyanis az erények a lehetőséget adják meg a természetfeletti működéshez, az ajándékok a könnyed, szinte élvezetes készséget s fürgeséget adják meg ahhoz. A Szentlélek ajándékai tehát azok az isteni napsugarak, amelyek az erénybimbókat kipattantják, virágzásba hozzák s gyümölccsé érlelik.
Négy ajándék: az értelem, a tudomány, a bölcsesség s a tanács eszünkre vetik e végből megvilágosító sugaraikat; a többi három: az Isten félelme, a jámborság s a lelki erősség akaratunkat melengetik s ébresztik.
Az erények szerint pedig az ajándékok így csoportosíthatók: Az értelem, tudomány s bölcsesség könnyítik a hitet; a bölcsesség egyben a szeretetet is. A tanács az okosság erényének támogatója. Az Isten félelme a mértékletességet, a jámborság az igazságosságot, a lelki erősség pedig a hasonló nevű erényt s a reményt segélyezi.
Így alakul aztán ki a malasztos állapot egész belső szervezete, a keresztény lélek nagyszerű fegyverzete, amennyiben természetes erőinket s erényeinket a természetfeletti erények, ezeket megint a Szentlélek ajándékai nemesítik, emelik s kapcsolják be a magasztos isteni életbe, amelynek majd csak az örökkévalóságban ébredünk világos, boldogító tudatára.
És íme mindezt: a megszentelő malasztot járulékaival, az erényekkel s ajándékokkal – életünknek ezeket az igazi kincseit – jóllehet bizonyos kezdetleges fokban a keresztség adja meg, de a bérmálás fejleszti ki, tökéletesíti s szilárdítja meg lelkünkben.
Főleg elmondhatjuk ezt az ajándékokról, melyeket a Szentlélek a bérmálás, mint az ő egészen sajátos szentsége által túláradó bőségben áraszt a jól felkészült lélekre.
Térjünk ki azért e helyütt is kissé részletesebben rájuk.
Az értelem
Az értelem ajándéka, mint már említettük, a hitet könnyíti s tökéletesíti. Már ebből is sejthetjük szerepét. A hit ugyanis az az erény, amely az Istentől kinyilatkoztatott igazságokat, az ő tekintélyére támaszkodva, rendületlen szilárdsággal valóknak elfogadja. Ámde, hogy ezt okosan megtehessük, elsősorban tudnunk kell, mit jelentett ki Isten, s szavait hogyan kell érteni. Erre világít rá az értelem ajándéka. A Szentlélek eljövetele előtt még az apostolok is tapasztalták ennek hiányát. „Még ti is értelem nélkül vagytok?” (Mt 15,16) – veti szemükre az Úr. Mennyire megérdemli ezt a szemrehányást akárhány egyébként művelt, tanult, intelligens ember is napjainkban! Elfogultak az Egyház iránt, s tanítását, mint badarságot már eleve visszautasítják. Nem csoda! Hiszen nem is tudják, mit s hogyan kellene hinniük. Hiányzik belőlük az értelem. Ha talán meg is vannak bérmálva, de az értelem ajándékát közreműködésükkel, szentbeszédek hallgatása s vallásos olvasmányok által nem kamatoztatták, sőt a megszentelő malaszttal együtt egészen elprédálták.
Viszont az értelem mennyire alátámasztja a hitet! „Ha a világon énkívülem minden ember megváltoztatná a hitét és ha ez a hitehagyott világ minden erejét megfeszítené, hogy engem is megingasson hitemben, mégsem érne célt. Én azt gondolom, hogy minden csábítást le tudnék győzni annak a hitnek erejével, mely oly mély gyökeret vert szívemben, hogy az egész világ sem volna képes engem attól eltántorítani” – monda Isten egyik szentje magáról.
Főleg az értelem teszi a hitet elevenné, tevékennyé s érzelmessé. Szent Angélának oly gyengéd érzelmei voltak a megfeszített Jézus iránt, hogy akik vele beszéltek, nem is merték előtte az ő legszentebb nevét kiejteni. A szent ugyanis mihelyt ezt meghallotta, sírva fakadt s fájdalmában nem jutott szóhoz.
A tudomány
A tudomány ajándéka felveszi s folytatja az értelem munkáját. Amíg ugyanis az értelem megmutatja, hogy a kinyilatkoztatott hit- és erkölcstani igazságokat hogyan kell helyesen értenünk, a tudomány bizonyos könnyedséggel rávezet a teremtett világból merített okokra, érvekre, miért kell azokat igazaknak elfogadnunk. Mintha csak megnyitná a szemünket. Egyszerre csak látjuk a nagyszerű összefüggést a teremtés művében, a hit egész rendszerében, a Gondviselés munkáiban, a történelemben. Mindez szemünkben világosan az Egyháznak, a hitnek ad igazat. És mi öntudatosan számot tudunk magunknak s másoknak adni, hogy miért vagyunk katolikusok. Van aztán a tudománynak egy mellékhatása is. Kifejti ezt, midőn arra segít, hogy helyes felfogásunk legyen a lelki dolgokról, mulandókról s örökkévalókról. Ez a külső látszaton keresztül a valóság mélyébe hatoló tudomány adta Keresztes Szent János ajkára az igét: „Uram és Istenem, én csak azt kívánom, hogy irántad való szeretetből szenvedhessek s megvettetésben részesüljek”. Ilyenkor a tudományt „a szentek tudományának” nevezzük.
A bölcsesség
A bölcsesség ajándéka azt eszközli, hogy a hit- és erkölcsi igazságokat különösen vonzó megvilágosításban lássuk s belső lelki örömmel és élvezettel fogadjuk el. Szerepe tehát hasonlít a tudományéhoz. Ámde, míg ez az indító okokat az igazságok elfogadtatására a teremtett világból meríti, a bölcsesség ajándéka azáltal hat, hogy lelkünket magához Istenhez emeli s az ő fénytengerébe mártja. Nagy és közeli rokonságban van ez az ajándék a szeretettel. A bölcsességgel megáldott ugyanis minden dolgot Istenben lát s mindenben Istent szemléli. Isten pedig maga a szeretet. A bölcsesség a lelki vigasz forrása, s anyja az imaélet minden fokozatának egészen az elragadtatásig. Vonzza, édesgeti a lelket az Istennel való mindbelsőbb egyesülésre.
„Ah, engedd, testvérem – szólott Borgias Szent Ferenc –, hogy csak még egy negyedóráig élvezzem az ima nyújtotta örömet.”
„Ha esetleg egy félórám vagy egy negyedórácskám szabad volt – beszéli magáról Boldog Armella –, sietve magányos helyre vonultam, nem azért, hogy (szóbelileg) imádkozzam – mert többnyire nem is gondoltam erre –, hanem hogy szeressem Azt s magamat fenntartás nélkül átadjam s karjaiba vessem Annak, aki egyedül szerelmem és mindenem.”
A bölcsesség az erkölcsi életben is mindent megkönnyít és megszépít. A kezdőket arra segíti, hogy az érzékieket, mulandókat megvessék az örökkévalók kedvéért, Isten szerelméért. Aki ebben az igazi bölcsességben rejlő kincsnek tudatára ébredt, az elmondhatja, hogy „fölebb becsültem azt az országoknál és királyi székeknél és a gazdagságot semminek tartottam ahhoz képest. Nem is hasonlítottam hozzá a drágakövet, mert minden arany ahhoz képest parányi fövény és mellette az ezüst sárnak ítéltetik. Az egészség és szépség felett szerettem azt és eltökélettem világosság gyanánt tartani azt, mert elolthatatlan az ő világa”. (Bölcs 7,8.10)
A haladókkal megkedvelteti az erényeket és pedig a legnehezebbeket is, minő szegénység, tisztaság, ellenségszeretet, a megaláztatás s kereszt kedvelése. Azért mondja róla Szent Jakab apostol: „Az onnan felülről való bölcsesség először tiszta, aztán békeszerető, szerény, engedékeny, a jókkal egyező, teljes irgalommal és jó gyümölcsökkel, nem ítélő, tettetés nélkül való”. (Jak.1,17)
A tökéleteseket pedig már szinte megdicsőíti itt a földön, megízlelteti velük a menny örömeit s megtanítja őket oly istenileg bölcsen s kenetesen beszélni, hogy a megátalkodott bűnös is alig tud szavuknak ellenállni. A bölcsesség ajándékáért vágyakodva kell könyörögnünk. „Óhajtottam és értelem adatott nekem; és könyörögtem és belém jött a bölcsesség lelke.” (Bölcs 7,7) A Szentlélek ugyanis kész azt nekünk megadni, de méltán elvárja, hogy kérjük azt tőle. „Ha pedig valaki közületek bölcsességben szűkölködik, kérje azt Istentől, ki mindennek bőséggel ad szemrehányás nélkül.” (Jak 1,5) Azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy csupán az önmegtagadott, tiszta, alázatos lélek alkalmas a bölcsesség befogadására. Mert „a bölcsesség… nem találtatik a gyönyörben élők földén”. (Jób 28,13) A test szerint élő ember nem fogja fel azt, ami Isten Lelkéé” (1Kor 2,14) és „a gonoszt akaró lélekbe a bölcsesség nem megyen be és nem lakik a bűnök alá vetett testben”. (Bölcs 1,4)
Azonban nem szabad visszarettennünk semmi áldozattól, hogy magunkat a bölcsesség befogadására képesekké s méltókká tegyük. Mert ha egyszer megkaptuk ezt az ajándékot, mindenért bőven kárpótol bennünket. Róla mondja ugyanis az Írás, hogy „vele egyetemben jött minden jó nekem és számtalan tisztesség az ő kezei által… mert végtelen kincs az embereknek, mellyel akik éltek, részesek lettek Isten barátságában”. (Bölcs 7,11–14)
A tanács
A tanács, amelyet a Szentlélek, miként az előző három ajándékot értelmünk tökéletesítésére adományoz, arra segít, hogy a gyakorlati esetekben helyesen ítéljük s megtaláljuk a célra legalkalmasabb eszközöket.
Sokban egyező a tanács az okosság sarkalatos erényével. Eltérő sajátságuk az, hogy míg az okosság a kegyelem által megvilágított józan észre támaszkodva dönt, addig a tanács a Szentlélek sugalmából meríti azt a biztonságot, amellyel bennünket az ítéletben s eljárásban irányít.
A tanács által támogatott bölcsen s helyesen oldja meg a hivatásával járó kérdéseket és nehézségeket s kényes esetekben szinte csodálatosan eltalálja Isten útját, szándékát, amely nem mindig egyezik az emberi okosság s belátás irányvonalaival. „Mert az én gondolataim nem a ti gondolataitok, sem útaim útaitok” – úgymond az Úr. (Iz 55,8)
Sőt vannak körülmények, midőn pusztán saját értelmünkre támaszkodva, nem is szabadna úgy eljárnunk, mint ahogy azt a tanács javallja. Így, midőn Salamon az igazi anyát kitudandó a magukénak vallott gyermek kettéhasítását rendelte el, hogy így rajta megosztozhassanak, látszólag a természettörvény ellen, valójában a tanács hatása alatt ítélkezett. Sámson és Eleazár önként rohantak a halálba, az előbbi a ledöntött háznak romjai, az utóbbi a megölt elefánt alá temetkezett s mintegy „dicsőségével borítá be magát”. (Vö. Bir 16,29; 1Makk 6,46) Az újszövetség egynémely vértanúja is, mint Pelágia és Apollonia maga végzett életével. Mindezek csupán a Szentlélek biztos és világos tanácsára cselekedhettek így, ha ugyan egyik-másik nem inkább jóhiszeműsége által igazolható.
Felséges megnyilatkozásait látjuk a tanács ajándékának az Úr Jézus feleleteiben és eljárásában pl. akkor, midőn az adópénzről felvetett kérdéssel zavarba akarják hozni, avagy a szegény szerencsétlen házasságtörő asszonyt álnokul halálra akarják vele ítéltetni.
Mi is a tanács ajándékára számtalanszor rászorulunk főleg, ha mint elöljárók, lelkivezetők, szülők stb. hivatva vagyunk, hogy másoknak is jótanáccsal szolgáljunk.
Sokszor kell azért jótanácsért s a tanács állandó jellegű ajándékáért a Szentlélekhez folyamodnunk. Fordítsuk evégből hasznukra a Jótanács Anyjának hathatós közbenjárását is. De egyúttal legyünk rajta, hogy a jótanács akadályait magunkban elhárítsuk. Ezek között a legnagyobbak az ún. testi okosság, aztán a vakmerő önbizalom, nem különben az a nyughatatlan, indulatos, zavaros lelkület, amely nem engedi, hogy a Szentlélek tanácsaival bennünk szóhoz jusson s mi meghalljuk az ő jóságos sugalmait.
Az erősség
Az erősség, miként a hasonló nevű sarkalatos erény a kötelességteljesítés, jótettek s hősies cselekedetek elé tornyosuló nagy nehézségek leküzdésére segít, s mint ilyen az akaratot tökéletesíti. Amíg azonban az erősség, mint erény a kitartásnak s győzelemnek hasznából és szépségéből – addig az erősség, mint ajándék a Szentlélek jelenlétéből s ránk kifejtett hatásából táplálkozik. Innen van, hogy az erősség ajándéka sokkal merészebb s nagyszerűbb vállalatokra lelkesít és csatákra készít, mint aminőket a puszta erény magában megbír. Az erősség ajándékára nyilvánvalóan nagy szükségünk van. Lelkünk megmentése ügyében ugyanis, de főképpen az életszentségre való komoly törekvésben nem kis akadályokra bukkanunk. Ilyenek a zaklató kísértések, lelki szárazság és elhagyatottság érzete, sőt maga az imádságos és önmegtagadott életben való állhatatos kitartás, főleg mikor mennyei vigaszok nem nyújtanak érte kárpótlást. Ezekhez járulhatnak aztán mélyen bevágó lelki s testi szenvedések, betegség s üldöztetés. Ki fogja mindezekben helyét megállni a magasból származó erők nélkül?
Olykor megint maga a hivatásunk felette nehéz kötelességek s föladatok terhét rakja ránk. Erősség nélkül összeroskadunk. A Szentlélek hajlandó is bennünket erővel felvértezni jóságosan, ha kérjük őt s magunkat fenntartás nélkül rendelkezésére bocsátjuk.
Határozott ellensége bennünk az erősségnek a hiúság s érzékiség, mely visszaborzad minden megaláztatástól s önmegtagadástól; a síró-rívó önszeretet, mely tiltakozik minden megerőltetés és teher ellen.
Viszont az Istenre számító, Istenre építő bizalom s alázatosság levonja reánk az erősségnek isteni ajándékát.
Nagymértékben élvezték azt a szentek, főleg a vértanúk. Nem tudjuk, mit csodáljunk inkább bennük, roppant szenvedéseiket, avagy legyőzhetetlen, vidám türelmüket? Szent Felicitással többnyire azt vallják, hogy más az, aki bennük, helyettük, értük szenved. A Szentléleknek erősítő ajándéka számukra a börtönt édenkertté, a láncokat ékszerekké, a hóhért jóbaráttá s kínt-gyötrelmet, sőt magát a halált élvezetté változtatja. Az erősségnek ezt a varázshatását megható szépen festi már Jeruzsálemi Szent Cyrill az ő pompás katekéziseiben. „Végre a kínvallatásra kerül a sor – mondja a nevezett szent hitoktató –; minden oldalról csak gyötrelem, tűz, kard és vadállat. A Szentlélek azonban így szól bennük (a vértanúkban): Tarts ki az Úr kedvéért, hiszen mindez csak csekélység s rövidesen végére ér, de odafenn az égben minden nagy és örök. Majd aztán a vértanú szeme előtt lefesti a Lélek a mennyek országát, a paradicsom boldogságát. És az, miközben külsőleg a bíró szeme előtt áll, lelke szerint, a benne rejlő hatalom és erőnél fogva már is a paradicsomban van. „Mikor pedig titeket a zsinagógákba és a tisztviselőkhöz és hatalmasságokhoz hurcolnak, ne aggódjatok azon, miképpen és mit feleljetek, vagy mit mondjatok; mert a Szentlélek megtanít titeket azon órában, mit kelljen mondanotok.” (Lk 12,11.12) Lehetetlen a vértanúnak többet szenvednie, mint amennyire azt a Szentlélek megengedi s őt arra erősíti.”
Az Úr félelme
Az Úr félelme ugyancsak akaratunk tökéletesítését célozza, de hogy minő szempontból s mi módon éri azt el, nem értenek teljesen egyet a katolikus tudósok. Oka a nézeteltérésnek a félelem sokféleségében rejlik. Van ugyanis tisztán természetes félelem, mely tehát már csak ezért sem lehet különös isteni ajándék. Az alacsony szolgai félelem, mely csak a pokoltól retteg anélkül, hogy a bűntől valójában elfordulna, szintén nem lehet a Szentlélek ajándéka.
Szóba jöhet azonban az a bizonyos nemesebb szolgai félelem, melybe már a kezdetleges szeretet is belevegyül s éppen azért komoly megtérésre segít; nemkülönben az ún. gyermeki félelem, amely már azonos a tiszta szeretettel. És tényleg Aquinói Szent Tamás e kettőben látja a Szentléleknek azt az ajándékát, amelyet az Úr félelmének nevezünk. Mások megint azt az általános „igazságot” vélik az Úr félelmének, amely címmel az Írás Isten egyes hű szolgáit kitünteti, midőn őket, mint Jóbot, Simeont vagy Urunk nevelőatyját, Józsefet, igazaknak, istenfélőknek nevezi. Ismét mások az Úr félelmét azzal az igazságossággal ejtik egybe, melynek feladata a szenvedélyeknek, nevezetesen az élvezetvágynak korlátozása. Hivatkoznak ezek az Írás igéire: „Szegezd át félelmeddel az én testemet, mert félek a te ítéleteidtől”. (Zsolt 118,120)
Mi azonban ebben a kérdésben inkább Hales Sándorhoz s más tudósokhoz csatlakozunk, kik az Úr félelmének ajándékát abba a bizonyos szent tartózkodásba helyezik, mely az Isten s teremtményei közötti helyes viszonyt méltán jellemzi. Ez a szent félelem tehát a tiszteletnek, szeretetnek és szent borzalomnak az eredője, összeolvadása, mely az emberen erőt vesz, midőn Istenéhez, a végtelenhez közeledik.
És valóban, ki is járulhatna szegény, korlátolt teremtmény létére a nagy, szent Isten trónja elé mélységes megilletődés nélkül. Hiszen „az ég oszlopai (is) reszketnek és félnek az ő intésére”. (Jób 26,11) Ezek az égi oszlopok Szent Gergely szerint az angyali seregek Hatalmasságoknak nevezett kara, kik reszketnek Isten színe látására, nem aggasztó félelemből, hanem csodálkozásból. Gyümölcsei ennek a szent félelemnek az imában való külső s belső tisztelet. Isten dolgainak szent hódolattal való említése s kezelése.
Alacoque Szent Margitot annyira áthatotta ez a szent félelem, hogy gyakran még közönséges napi munkáját is, Isten jelenlététől mélyen áthatottan, térden állva végzé.
Aztán ez a szent félelem alaposan és gyökeresen megtisztítja a szívet az öntudatos bűnnek még az árnyékától is. „Ha én – sóhajtott fel Genuai Szent Katalin – egyik oldalon a nagy világtengert látnám égő olajként lángba borulva, a másikon pedig a legcsekélyebb bűnt, ezerszer inkább akarnék a tűztengerbe merülni, mint egyetlen legcsekélyebb bűnt elkövetni.”
Ez a szent félelem ösztökélte Pétert, Magdolnát, Alajost s valamennyi szentet a legszigorúbb vezeklésre, jóllehet tudták azt, hogy vétkeik már el vannak engedve.
Rodriguez Szent Alfonz jézustársasági segítő testvérnek, kit az Úr félelmének ajándéka teljesen áthatott, hosszú időkön át szokása volt a zárda bizonyos helyisége előtt áthaladtában mindannyiszor térdre borulni s Isten bocsánatáért esdekelni. Miért tette ezt? Azért, mert az illető helyen egyszer a szemeknek szerénysége s így Szent Ignác egyik szabálya ellen vétett.
Előkészíthetjük magunkat az „Úr félelmére”, ha Istenhez való viszonyunkat gyakori elmélkedés tárgyává tesszük, s a Szentlélek emez oly értékes ajándékáért sokszor epedve fohászkodunk.
A jámborság
A jámborság (kegyelet) is a Szentléleknek akaratunkat tökéletesítő ajándéka s pedig a legszebbek s legkedvesebbek közül való. Sokkal többet ad, mint amennyit ígér. A deák neve a „pietas”, sokkal kifejezőbb. Ezzel fejezzük ki viszonyunkat szüleink, egyházi s világi elöljáróink, nemkülönben mindazok iránt, kik szívünkhöz – főleg származásunk folytán – közel állanak. Az Isten iránti pietás Istenben is atyát lát, ki létünk, életünk s minden javunk forrása. De nem állapodik meg Isten személyénél, hanem felkarolja mindazt, ami csak Istené, Istenhez tartozik és pedig az iránta való szeretetből.
A jámborság arra ösztökél, hogy Istenhez mint atyánkhoz bizalommal s ájtatossággal forduljunk, az ő tiszteletében szorgoskodjunk, rendelkezéseinek, még ha kereszt alakjában mutatkoznak is, gyermekded hódolattal magunkat alávessük.
Rokonérzéssel szereti továbbá Istennek kedves házinépét az ég szenteit, angyalait. Itt a földön pedig nincs drágább előtte, mint Isten családja az Anyaszentegyház.
Jellemző vonása a jámborságnak az a bizonyos szelídség, kenetesség s általános jóakarat, mely minden szívet meghódít.
Ellentéte a jámborságnak, a pietásnak a hideg, közömbös, bizalmatlan lelkület, mely Istenben zsarnokot, rendőrt, végrehajtót hajlandó látni, kitől az ember sohasem lehet nyugton, aki hibáinkat, botlásainkat kémleli szüntelen, hogy aztán ostorával rajtunk kedvteléssel végig suhintson. Az ilyenek azután ennek megfelelő módon közelítenek is Istenhez, szolgálják őt s kezelik felebarátaikat. Illenek reájuk Pál szavai: „az emberek önszeretők lesznek, fösvények, kérkedők, kevélyek, káromlók, szülőik iránt engedetlenek, háladatlanok, gonoszok”. (2Tim 3,2)
A megrögzött aggályosokból is mi hiányzik inkább, mint az igazi jámborság, pietás.
A jámborság hiánya mindent megront. Elidegenít Istentől s emberektől, megfoszt a lelki nyugalomtól s elgáncsol utunkban a tökéletesség felé.
Ne nyugodjunk tehát addig, míg csak a Szentlélek a jámborság ajándékával bennünket ki nem tüntet, míg csak el nem vesszük tőle a fogadott fiak lelkét, „melyben kiáltjuk Abba (Atyánk)!” (Róm 8,15) Szokjuk meg azért Istenben mindig atyánkat látni, sorsunkat és az eseményeket mindig ebből a szempontból értelmezni. Hiszen ennél nincsen igazabb! Így kell a jámborság ajándékát lehetőleg megérdemelnünk, s ha egyszer már megkaptuk, kamatoztatnunk s értékesítenünk.
– – – – – – – – – – – – – – – –
A Szentlélek ajándékainak ismerete s megfontolása kétségtelenül hő vágyat ébreszt bennünk a bérmálás után, ha azt még fel nem vettük s hálát Isten iránt, ha abban már részesültünk. Mert jóllehet azokat a megszentelő malaszttal egyetemben már a keresztség közli lelkünkkel, de mégis méltán feltehetjük, hogy a Szentlélek az ő szentségében, a bérmálásban egészen különös bőséggel árasztja reánk. Azonban már ebből is láthatjuk, hogy a bérmálás még más, egészen sajátos malasztot is tartogat számunkra, amelynek eszközléséért alapítva van, s amely ezt a szentséget a többi hattól megkülönbözteti. Ezt nevezzük a bérmálás szentségi kegyelmének.