„Krisztus testének lettem a részese én. / Értem gyötrődött. Értem kelt sírja öléből. / S felvitt Atyja elé, túlnan a csillagokon!”(Nolai Szent Paulinus )
Előkelő származás és előkelő, gyöngéd lelkület volt Paulin osztályrésze születésénél fogva; hogy milyen az igazán keresztényileg előkelő élet, azt megmutatta azzal, hogy egész életén keresztül a legnemesebbre igyekezett. Igen gazdag és előkelő szenátori család sarjaként született Bordeauxban 353-ban.
Keresztény szülői természetesen igen gondosan nevelték és a tehetséges fiút a kor leghíresebb tanárának, Auzóniusnak iskolájába küldték. A barátjává lett befolyásos tanárának, tulajdon származásának és szellemi kiválóságának köszönhette, hogy alig 25 éves korában a legnagyobb állami méltóságok egyikére emelkedett: konzul lett és Kampánia helytartója. Azonban már akkor különb nagyravágyás csirái nyiladoztak a feddhetetlen és lelkiismeretes férfiú lelkében.
Lemondott a politikai karrier fényes kilátásairól, feleségül vette a spanyol származású jámbor Teráziát, aki legalább éppannyi vagyont hozott, mint amennyi az ő birtoka volt, s Bordeaux környékén levő birtokán visszavonultságban a tudománynak és irodalomnak élt; különösen latin költeményeket szeretett írni mesterének, Auzóniusnak példájára. Előkelő neve és fényes szelleme megszerezte neki a kor legnevesebb embereinek barátságát; levelezésben volt Szent Ágostonnal, Szent Jeromossal, Rufinussal, érintkezett Szent Ambrussal, Szent Márton vienne-i és Szent Delfin bordeaux-i püspökkel.
Megvolt tehát mindene, ami a világ fölfogása szerint egy embert boldoggá tehet. S ő mégsem találta meg szíve békességét. Az örök haza honvágya feszítette lelkét, és nagy elhatározások sarjadoztak benne. Jött azután a nagy érlelő: a szenvedés.
Kisfia, kire atyai vágya olyan sokáig várt, meghalt; öccsét megölték, és ő maga csak üggyel-bajjal szabadult a testvérgyilkosság vádjától. Most megérlelődött régen csirázó elhatározása: teljesen lemondani a világról és mindenestül Istennek élni.
391-ben Delfin kezéből fölvette a keresztséget, melyre egész előző életén át készült, eladta rengeteg birtokait, árukat a szegények javára fordította olyan bölcs körültekintéssel, hogy Szent Jeromos szerint Nyugat és Kelet tele volt az ő adományaival ; csak egy kisebb fekvőséget tartott meg Spanyolországban. Oda vonult vissza és nejével együtt, akivel kisfia halála után közös elhatározással teljes megtartóztatásban testvérként élt, önmegtagadás, imádság, tanulmány és a keresztény felebaráti szeretet szolgálata között osztotta meg idejét.
Paulin elhatározása világszerte óriási feltűnést keltett. A keresztények ujjongtak, a pogányok elképedtek. Toursi Szent Gergely boldognak mondotta századát; hogy a hit és erény ilyen példájának lehetett tanúja.
Szent Ágoston – még ekkor milánói tanár – nemesebbre törő tanítványainak őt állította oda példának és útnak: «Menj, látogasd meg Paulint, mondotta egy előkelő ifjúnak. Nézd ezt a születésére, szellemére, vagyonára oly roppant nagy férfiút. Vedd észre, miként fosztotta meg magát mindentől, csakhogy Istent megnyerje.»
Paulin példája Szent Ágostonra is döntő hatással volt (lásd aug. 28.).
Auzónius pedig, az öreg pogány rétor, cikornyás versekben adott kifejezést megdöbbenésének, nemértésének és iparkodott visszacsábítani a világba híres tanítványát.
Paulin a költeményekre költeményekkel felelt. Bennük látni, mekkora a szakadék a letűnő pogányság és a hajnalodó kereszténység között: ott üres mesterkéltség, léleknélküli jelenvilágiság, szellemi elszáradás; itt friss fakadás, zúgó életforrások, üde gondolatok és nemes érzések, egetvívó lelkesedés. Ezen a lelkületen megtörött Auzónius szava.
Sőt Paulin már most erősnek érezte magát az utolsó, döntő lépésre is.
Miután 393-ban Barcelonában huzamos ellenkezése után pappá szentelték, eladta utolsó birtokát is és nagylelkű, hű feleségével együtt elment a kampániai Nólába, régi vágya helyére: Szent Félix sírja mellé.
Ifjúkorától őt választotta égi pártfogóul, neki tulajdonította a testvérgyilkosság vádjától való szabadulást. Neki akarta szánni hátralevő életét. Ezentúl minden évben új költeménnyel ünnepelte halála napját, jan. 14-ét, sírja mellett hevenyészett, kis cellában élt kenyéren, vízen és füvön; az egész környék élvezte jótékonyságát, és messze földről jöttek idegenek épülni példáján és követni életét.
Megtérése után Paulinus a birtokait pénzzé tette és az Egyház karitatív céljainak szolgálatára átadta Galliában és Hispániában is. Nem így Nolában.
Már korábban állt egy kis templom Szent Félix sírja felett, amikor társaival együtt e sír közelében megtelepedett, itáliai birtokai árán templomot emeltetett a sír fölé. A templomhoz csatlakozott három oratórium, egy keresztelőkápolna, egy szállás a zarándokoknak és azok cellák, amiket maguk használtak. Saját celláját a templom oldalában, az első emeletre helyeztette el, és a falon nyílást vágatott, hogy bármikor láthassa Szent Félix sírját. E templomot Paulinus igen gazdagon díszíttette. Különlegessége, hogy figyelmen kívül hagyva a kilencven évvel korábbi elvirai zsinat képeket tiltó határozatát, a templom falaira bibliai jeleneteket festetett, és feliratokkal látta el.
Nem csoda, hogy mikor 409-ben meghalt Nóla püspöke, a papság és nép egyhangúlag őt követelte püspöknek. Nehéz szívvel hagyta el magányát. De azután egész lélekkel állt bele súlyos új hivatásába. Lelki előkelősége a gazdag püspöki jövedelmeket is a szegények örökségének tekintette; mindenét alamizsnára, szegény- és kórházak építésére és fönntartására adta. Mikor Alarik gótjai 410-ben Nólát is kifosztották és kínvallatással is rejtett kincsekhez akartak jutni, ő imádkozott így:
„Uram, te tudod, hol vannak az én kincseim; ne engedd, hogy pénzért kínpadra húzzanak”.
S a vad barbárok csakugyan elálltak a kínvallatástóL
A szent püspök mindenkinek mindene lett abban a nehéz időben. Irgalma és béketűrése a gyámoltalanokkal szemben kifogyhatatlan volt; a rakoncátlanokkal szemben is volt egy ellenállhatatlan fegyvere: hatalmas példája és egyénisége.
Érthető, hogy a bámuló utókor legendák fényében látta dicső alakját:
Vandáúl kalózok el akarták vinni egy szegény özvegynek egyetlen fiát. A szent püspöknek nem telt váltságdíjra, hát önmagát adta rabságra a fiú helyett. Ott Afrikában Genzerik király öccsének vejénél szolgált kertészként. Mikor megüzente a király öccsének, hogy néhány nap múlva meghal, s ez az eléje hívott rabszolgában megrettenve ráismert álmában látott bírájára, kipattant kilétének titka és a többi rabbal nagy tisztességben hazaküldték.
A püspök haláláról egy Uranius nevű pap hagyott ránk följegyzést.
Eszerint az utolsó napon Paulinust meglátogatta két szomszédos püspök, Symmachus és Acundinus. Velük még szentmisét koncelebrált,majd a házába hívta őket, és buzdító szavakat intézve hozzájuk a halálára készült. Másnap, 431. június 22-én reggel fejezte be hős életét istenes halállal, zsoltárral ajakán.
Abban a templomban temették el, amelyet ő maga építtetett Szent Félix tiszteletére. Nem sokkal később, 455-ben a vandálok földúlták a szentélyt, és tisztelete feledésbe merült. A szent maradványait a 11. században vitték Rómába, ahol ettől kezdve tisztelték.
Az ereklyéket a Szent Bertalan-templomban helyezték el a Tiberis szigetén.
Ezt a templomot III. Ottó császár építtette a prágai vértanú püspök, Szent Adalbert tiszteletére, nevét azonban Bertalan apostoltól veszi, mert maradványait ide hozták.
X. Pius pápa 1908-ban elrendelte, hogy Paulinus ereklyéit vigyék vissza Nolába.
A szent püspök ünnepét is ő terjesztette ki az egész Egyházra.
Paulin mint igazán nagy ember, az alázatosság embere volt.
Egy kortársa így jellemzi:
Szelíd volt mint Mózes, papi mint Áron, ártatlan mint Sámuel, gyöngéd mint Dávid, bölcs mint Salamon, apostoli mint Péter, szerető mint János, körültekintő mint Tamás, éleslátó mint István, buzgó mint Apollón, s mégis maga az alázatosság volt.
Barátjának, a hazánk földjén élő Szent Nikétásnak (lásd jan. 7.) biztatására belekezdett az Úr Krisztusról egy költeménybe, csakhamar abbahagyta: olyan bűnös, mint ő, nem méltó rá.
Mikor másik barátja, Szent Alipius meg akarta festetni képét a maga számára, nem engedte:
„Hogyan festethetném le magamat, miután a Teremtő kezéből kikerült isteni képmásnak vonásait annyira eltorzítottam magamon!”
Így lett az újjáalkotó Szentlélek remeke!
Istenünk, ki úgy akartad, hogy Szent Paulinus püspök a szegénység szeretetével és a lelkipásztori buzgósággal tündököljön szentjeid között, kérünk, engedd, hogy akinek érdemeit ünnepeljük, annak példáját is kövessük a szeretetben!
Felajánló imádság
Ó Jézusom, add nekem áldásodat!
Íme itt vagyok Uram, hogy akaratodat teljesítsem!
Óh, édes Jézus, Te áldozati Bárány, kit oltárainkon folytonosan feláldoznak a világ üdvéért, egyesülni akarok veled, s föl akarom áldozni magam mindazon lelkekkel együtt, kik téged igazán szeretnek.
Felajánlom ezért neked mind azt a szenvedést és keserűséget, megaláztatást és keresztet, mellyel isteni rendelésed szerint utamon találkozom. Mindezt ugyanazzal a szándékkal ajánlom fel, mellyel Te, óh isteni Szív, magad odaadod és föláldozod.
Bár csekély áldozatom dús kegyelmeket vonna le az Anyaszentegyházra, a katolikus papságra, hazánkra és a szegény bűnösökre, az én testvéreimre! Méltóztassál azt a szűzi papnő, Mária keze által, s az ő szeplőtelen Szívének fájdalmas áldozataival egyesítve elfogadni. És alázatos kérésemet . . . is irgalmas jóságoddal meghallgatni. Ámen.
Jézus Szíve az Oltáriszentségben, amely lángolsz irántunk való szeretettől, gyullaszd föl szíveinket irántad való szeretetre!
Ima az Oltáriszentség előtt
Jézusom, egyetlen szerelmem, Istenem és mindenem, hozzád jövök, ki mint a szeretetnek isteni foglya be vagy zárva tabernákulumainkba érettünk, szegény teremtményeidért; hozzád jövök, Jézusom, hogy ide hozzám nyomorúságaimnak terhét, szükségeimnek sokaságát, a magam és a nekem drága lelkek kívánságait.
Mint egykor a kútnál, úgy vagy itt Jézusom, hogy a szamariai asszonyra várakozzál.
Jézusom, te inni kérsz tőlem; ó hát mondd meg mit kívánsz vele?
Mondd meg Jézusom, akarod gyöngeségeimet, akarod gyarlóságaimat, akarod kívánságaimat?
Igen, Jézusom, neked adok mindent, s tőled alamizsnaként irgalmasságodat kérem.
Oly’ nagy szükségem van irgalmasságra!
Ó Jézusom, ha te szomjazol, én is szomjazom.
Te szomjazod az én megszentelésemet, én meg arra szomjazom, hogy kedvedet tölthessem. Halld, Jézusom, addig maradok itt a te lábaidnál, amíg csak kegyes leszel itt tartani, és amikor majd távoznom kell, itt hagyom neked irántad való szeretetem zálogául szegény szívemet s arra kérlek, zárd be magaddal tabernákulumodba, hogy téged soha, de soha el ne hagyjon. Ámen.