Az advent homályában áll a Szent Szűz, ködéből, mintha az emberiség összes századainak köde volna az, felénk ragyog alakja s hirdeti, hogy milyen volt az ősi, az Isten kezeiből kikerült, s milyen az elesett, a saját maga akaratjára hagyott ember.
a) Az Isten gondolatai szerint való embernek Isten világosságában kellett volna járnia, melyet kinyilatkoztatásában árasztott rá. Ő fényt gyujtott neki; tanította; közlekedett vele s szellemében nevelte őt. Az Isten világosságában járó s az ő szellemét élvező ember: ez az Isten első gondolata az emberről. – Ezzel szemben áll a kevély ember, ki az ördögre hallgat: „lesztek mint az Istenek, látók”. S úgy-e látunk? igen, látunk sötétséget, látunk problémákat. Egész tudásunk, hogy házat építünk testünknek; de nem nyugtathatjuk meg lelkünket; látásunk kín; meredés az éjbe! „Átkozott legyen – kiált föl Gratry – a terméketlen tudás, mely szeretni s boldogítani nem tud.” Uram, a te világosságodat iszom; lelkem hozzád hasonul először is azáltal, hogy világnézetemet hitből veszem.
b) Embert akart az Úr, kin az ő szépsége, a lelkiség, a romlatlanság tükröződjék; kin ne a szenvedély uralkodjék s a Kain-jegy ne sötétüljön. Embert, kiben a jó győz, s uralkodik az állat fölött az emberi méltóság. Hozzá ragaszkodó, szép Isten-gyermeket akart, a fegyelem s az erkölcsi harmónia szépségében. – Ezzel szemben áll az állati, testi szenvedélyek hatalma alatt nyögő ember, aki úr akart lenni, s szolga lett önházában. Meleg vért adott neki az Úr, mely kiépítse testét s rózsát fakasszon arcán; asszonyt adott melléje, kihez tiszta, nemes szerelemben simulhatott s új paradicsomot alkothatott volna magának. De íme, mi lett a meleg vérből, az arc rózsáiból, a nemes szeretetből? fertő, orgia, pusztító tűz. Vissza, vissza az Isten-gyermek tipusához, akiben megdicsőült a szép, a nemes természet is. – A természetet az erény fegyelmében nevelem és élvezem.
c) Az Isten embert akart, ki hozzá simuljon, s kinek Ő legyen ura és Istene. Embert akart, ki nála lakjék, nála otthon legyen. Embert, ki szeretetben tisztelje testvéreit s az Isten családját alkossa meg velük a földön. Bízó, istenfélő, szerető gyermeket akart. – Ezzel szemben az ember istenítette önmagát. Elszakadt az Úrtól s a bűn útjain a független természet erejében akarta fölépíteni trónját. S a trón fölemelkedett, cézárok, fáraók ültek rajta; a hatalomból nyűg lett, s az ember lett igavonó barma. Hol vagy Ádám? Hol vagytok páriák, helóták, rabszolgák, szegények, szenvedők s ti is kultúremberek, boulevard-okat építő, villámon járó „istenek”, ti szegény, szánalomraméltó istenek? Láncra vagytok verve, s nem májatokat, de szíveteket szaggatja föl a végtelen elégedetlenség héjája.
Ah, Uram, én olyan akarok lenni, amilyennek te gondoltál, nem pedig amilyenné eltorzított a vak kevélység, féktelen érzékiség, állati önzés. Világosságodat szomjazom, szépségedre áhitozom, erődet akarom átélni. Át is élem fegyelemben s önmegtagadásban, s átélvezem erkölcsi tisztaságban. Úr leszek, úrrá vérem, ösztönöm, romlásom fölött. S te szépségbe öltöztetsz s szeretetben magadhoz vonzasz, hogy legyen megint ember a földön az Isten szerető gondolatai szerint.