Helye a szentségek rendjében
Ősidőktől fogva a szentségek jegyzékében a bérmálás mindig a keresztség után, tehát a második helyen szerepel. Már ez elárulja e két szentség közötti szerves összefüggést. Igen! a bérmálás felveszi, folytatja s betetőzi a keresztség által lelkünkben megkezdett munkát. A keresztség ugyan már belénk önti a megszentelő malasztot s ezzel szoros kapcsolatban a Szentlélek ajándékait, de nem teljes fokban. Más, külön, önálló szentségnek hivatása ezeket virágzásba hozni s megszilárdítani lelkünkben. Ez a szentség a bérmálás.1
Hajdanában az Egyház majdnem mindig nyomban a keresztség után szolgáltatta ki, úgy hogy e két szentség liturgiája szinte összeolvadt. Innen van, hogy maguk a Szentatyák is a bérmálást külön alig említik. A keleti Egyház ezt az ősi hagyományos szokást mai napig megőrizte, a római Egyház azonban bölcs s szent okokból a bérmálást legalább a kisdedek keresztelésétől elválasztja s későbbi érettebb korra halasztja.
Ellenfeleink
E két szentségnek összefüggése s egymásutánja azonban már régtől fogva veszélyes félreértésekre is adott alkalmat s a bérmálás önálló szentségi jellegének tagadására vezetett. A Novatián-féle eretnekség még csak egyszerűen elhanyagolta a bérmálást, mint feleslegeset, az Albiak és Valdiak tagadták krisztusi eredetét. A reformátorok a XVI. században puszta hitvallási szertartásnak minősítették s letagadták szentségi jellegét. Legméltatlanabbul bán vele Kálvin, aki gyalázkodva „fattyú szentségnek”, „szentséggyalázásnak”, „ördög hazugságától bűzhödt olajnak” nevezi. A Református Dogmatika egyszerűen napirendre tér felette, mint aminek „nincs bibliai alapja”. Csupa végzetes tévedés, amelyet már a tridenti szent zsinat s újabban X. Pius pápa a modernistákkal szemben elítélt.
Mert valóban a bérmálásban megvan minden, ami csak az önálló szentség lényegéhez tartozik.
Mit mond róla az Írás?
Kezdjük mindjárt a letagadott bibliai alappal s ezzel egyben a krisztusi rendeléssel.
A Szentírás a bérmálásról bőven beszél, legalább is annyiszor, mint az „Úrvacsoráról”, amelynek szentségi jellegét – a maga felfogása szerint – a protestantizmus sem vonja kétségbe. És ha az írási helyek nem oly világosak, mint amelyek az Oltáriszentségről szólanak, ott az Egyház, melynek Isten a Szentírást kezébe adta, s melyet a Szentlélek annak tévmentes magyarázatában segélyez. Igen, az Egyház hivatása a mintegy bimbóban rejlő igazságokat számunkra felnyitni s azok világos ismeretébe minket bevezetni.
Az Úr Jézus nyilván gyakran beszél a Szentlélek ajándékozásáról mint a keresztségen kívüli önálló kegyelemről.
Íme, az apostolok s tanítványok már szentek, a keresztségben s Oltáriszentségben részesültek s mégis kilátásba helyezi nekik az Úr a Szentlelket, melyet csak majd feltámadása s mennybemenetele után fognak megkapni. „Ha ki szomjuzik – mondá – jöjjön én hozzám és igyék. Aki hisz énbennem, mint az Írás mondja, élővíz patakjai folynak majd őbelőle. Ezt pedig a Lélekről mondotta – teszi hozzá az evangélista – melyet veendők valának az őbenne hívők, mert még nem adatott vala a Szentlélek, mivel Jézus még nem dicsőíttetett meg.” (Jn 7,37.39) „Hasznosabb nektek – mond más alkalommal az Úr –, hogy én elmenjek; mert ha én el nem megyek, a Vigasztaló nem jő hozzátok.” (Jn 16,7) Az Üdvözítő ígérete Pünkösd napján csakugyan be is teljesedett; a Szentlélek eljött s betölté előbb az apostolokat, aztán mindnyáját, kik hívő lélekkel a keresztség felvétele által az Egyházba beléptek. Ámde az Úrnak gondoskodnia kellett, hogy a Pünkösd az Egyházban állandósuljon s a Szentlélek a világ végéig minden erre alkalmas és méltó lélekhez külön-külön eljusson. Hiszen mindnyájan egyenrangú s egyformán vigaszra, támogatásra szoruló testvér az ő isteni családjában. Erre rendeli ő fejedelmi bőkezűséggel a bérmálás szentségét.
1 A „bérmálás” elnevezés a szláv bermati (szerbül: fermati), ez viszont a latin firmare szóból ered, ami magyarul megerősítést jelent.