„Mondák azért neki: ki vagy, hogy választ vigyünk azoknak, kik minket küldöttek? mit mondasz magad felől? Én a pusztában kiáltónak szava vagyok; Egyenesítsétek meg az Úr útját, amint megmondotta Izaiás próféta” (Ján. 1,22).
a) Ki vagy te? Mutasd meg nekem arcodat, te kemény, tüzes lélek! Ismertesd meg velem fensőbb természetedet, amely éltet, örvendeztet és célszerűen szomorít is? És János feleli: én a küzdelmek, a vágyak embere vagyok, amelyek a pusztában s szívetekben törnek az ég felé, vox clamantis in deserto. Kiáltok, hogy fölébredjetek, – kiáltok, kiáltok, hogy csatakiáltásommal buzdítsalak s segélyért kiáltsak. – A ti szívetekben is hangzik a kiáltás az élő Isten után, melyre felelet a bűnbocsátás, – hangzik a kiáltás a végtelen után végességtek korlátaiból, midőn fuldokoltok atomokban s nem találjátok meg helyeteket sem szívetekben, sem a csillagos mindenségben. – Hangzik a kiáltás a szebb, az isteni élet után földi, világias éltetek alacsonyságából. Ó ti néma kiáltók, hisz ti is kiáltoztok, de mily baj, hogy szívetek kiáltását nem halljátok; füleljetek, kiáltásomat saját szívetekben fogjátok meghallani. „Attendi et auscultavi!”… figyeltem és hallgatóztam; ezt kevesen teszik; kevesen ismerik föl szívük igaz természetét, melynek Isten, jóság, korrektség, hit, bizalom kell.
b) „Egyenesítsétek meg az Úr útját!” Az Úr útjai sziklák közt, mocsarakon, őserdőkön, hegyeken át vezetnek. Az erkölcsi és szellemi világ útjai sokszor sziklás, járatlan utak, s szintén fehérlő csontok sövényezik azokat. Sebaj; ne győzzön a rossz; hajótörések dacára törik a gőzösök az óceán hullámait, s temetők dacára nyílnak virágok s születnek gyermekek. A világ bozótja az erkölcsi elvadulás, őserdeje pedig az Istentől való elfordulás; ellenben az Isten útjai a szépség s a boldogság útjai. Jézus keresztjével töröm a sziklát s irtom az erdőt. Mindenekelőtt pedig gondom van önmagamban egyenesíteni az Úr útjait s félrelökni visszatetszésének botrányköveit. Mibe ütköznék az Úr szívembe való beléptekor?