„És kérdezé őt a sereg, mondván; mit cselekedjünk!… Eljövének pedig a vámosok is és mondák neki: Mester, mit cselekedjünk!” (Luk. 3,10).
a) A felelet csak az lehetett: tegyétek meg, amit Isten akar. Mi ideális, parancsoló szükséglet alatt állunk, mely követeli: tedd ezt, ne tedd azt. Eszmények, erények csillagai alatt élünk, s ez az eszményi szépség s ez a kötelező szükség végre is az isteni akarat, mely megtestesülve Krisztusban lép elénk. Ő akarja, hogy így tegyetek, s ő meg is teszi, hogy példám legyen. Ezt a fölséges isteni akaratot olvasom lelkemben s annak legmélyén, kiemelem azt értelmem világával, s azután megtoldva pozitív részletekkel, Krisztus ajkairól hallom s életében szemlélem. Törvény alatt állok, érzem, s a törvényt nem én diktálom: a természeti törvényt époly kevéssé diktálom én, mint ahogy nem diktálom az isteni akaratot. Istenem, mit diktáljak én?… nem diktálni, de megtenni az én föladatom. Megteszem tehát, meg, mert a Te akaratod. S amint érzem, hogy törvény alatt állok, s mint rész<nek> az egészben a helyem, úgy azt is érzem, hiszem és remélem, hogy e részszerűségemet, ez elégtelenségemet kiegészíti még az a parancsoló, hatalmas akarat. Az Úrból segítő lesz; a törvény kegyelemmel párosul; az eszmény leereszkedik s előkészíti utaimat. Ez erkölcsi krédóm! Hiszem, hogy a legfelsőbb akaratnak engedelmeskednem kell, de tudom azt is, hogy ez engedelmességemben megsegít!
b) Ezt az isteni akaratot az élet egész vonalán, az élet minden körülményei és viszonyai közt kell teljesítenem. Nem vagyok kerék a gépben, sem kavics az árban, sem sárgult levél a szélben; hanem föl kell léptetnem mindenütt az erkölcsi világ követelményeit, s gondatlanság, szokás, ösztönök, hajlamok, szenvedélyek, betegségek, nélkülözések közt érvényesítenem kell azokat. Azt a bennem jelentkező s követelményeit bennem kinyilatkoztató eszményi világot nekem kell a külvilágba átültetnem, s ha törik, ha szakad, annak érvényt szereznem. Ahhoz erő, ahhoz fegyelem kell; rá kell magamat kényszerítenem, ha szenvedélyeim szembeszállnak velem, s ahol nincs is szenvedélyekkel bajom, ott is a nemes jóindulatot s az erkölcsi motívumokat kell életembe bevezetnem, hogy életem színvonala magas, nemesen erkölcsi legyen. Igen, hódolnom, engedelmeskednem kell s szigorúan kell megkövetelnem magamtól a hódolatot a Fölséges iránt. Nem szabad csélcsapnak, renyhének, tehetetlennek lennem; akarnom kell az isteni akaratot! Az engedelmesség kiváló, nemes, erős akarat! Ez az erős akarat érvényesül majd mint munkaszeretet, rend, tisztaság, fegyelem, pontosság, hűség, lelkiismeretesség, egyenesség, elnézés, könyörület, részvét, jóindulat, igazságosság, nemesség, hála, nagylelkűség, tisztelet, szerénység, illendőség, szelídség, alázat, mértékletesség, józanság, türelem, bátorság; mikor ez érzéseket keltem föl magamban, tudom, hogy Isten akaratát akarom.
c) Ime a jócselekedetek. Nemcsak az ima, a bőjt, az alamizsna a mi jócselekedeteink; dehogy; hanem az én öntudatomnak egész tartalma; az, hogy hogyan érzek, hogyan gondolkodom, – hogyan nézek világot, embert, – hogyan taksálok Istent, életet, – mily jó, türelmes, elnéző, szelíd, erős, okos vagyok – mily szándékkal dolgozom, beszélek, társalgok, szenvedek, – szóval jócselekedet lehet az egész, egész élet!
Erkölcs az a szép, nemes, kedves élet, melynek fegyelme, törvénye, ritmusa, harmóniája van. – Erkölcs az az öntudatos, ideális akarat. Nem altruizmus csak, nemcsak önfeláldozás; nemcsak ember- és jogtisztelet, humanizmus és személybiztonság; nemcsak jótékonysági intézmények és szociális érzés. Ezek mind csak részei az erkölcsi életnek, s lehet belőlük több-kevesebb az átlagos, erkölcstelen emberben is, s az még nem dönt az erkölcsi színvonal fölött; hanem az erkölcsiség az én öntudatos, nemes akaratom és érzületem, ha remete vagyok is, ha koldus vagyok is; az erkölcsiség a lélek nagysága, „Seelengrösse”: az erkölcsiség a lélek szépsége és életereje. Ah, ez lelkem légköre, napsugara és erdei fuvalma; ez zónám! Ha kinyílik a názáreti ház ajtaja, megcsap az erkölcsiség fuvalma és illata, akárcsak a mennyország kapuját nyitottam volna meg! Ebből van oly kevés, s lehetne mindenütt sok! Mozduljon meg bennem ez a te Lelked!