„Látván pedig sokakat jönni az ő keresztségére a farizeusok s szadduceusok közül, mondá nekik: Viperák fajzati” (Máté 3,7).
Az előbbiek a tudomány, az utóbbiak a születés s a pénz arisztokráciáját képviselték; Szent János pedig „viperák fajzatinak”, elkorcsosult lelkeknek hívja őket. Igyekeznünk kell elkerülni a rossz szellemi irányzatokat:
a) A tétovázó, a szkeptikus, betűrágó lelkek, kik a nagyot nem látják s mindig kis dolgokba botlanak, az élet erős kialakítására képtelenek. A szkepszis az észnek ideggyengesége, nagy munkára képtelen. Aki az erős, szép élettel szemben is csak kételkedni tud, az természetesen élni elfelejt. Ellenben, aki hisz, az a legmélyebb élet tengerére száll; legmélyebbnek mondom, mert a hit az Isten végtelen leereszkedését mutatja be: a teremtésben, hogy a végtelen Úr szeretetben rám gondolt s szeretetből alkotott; a megváltásban, hogy utánam járt és fölkarolt; az eucharisztiában, hol titokzatos közelségben, „incognitó”-ban él mellettem. Legmélyebbnek mondom azért is, mert mérhetlenül fölmagasztal. Ha csak boldogítana, már az is diadalmas s koszorús élet volna; de nemcsak boldogít, hanem az Isten látásáig s az Isten-fiúságig emel föl; lesztek mint Ő, mert látni fogjátok őt. Szó szerint igaz: megnyílnak szemeitek, s lesztek mint az Istenek. Tehát az isteni életbe emel föl a hit. Hiszek, hogy éljek; hiszek, mert már istenileg élni kezdtem.
b) El kell kerülni a dekadenciát a szívben: a romlottságot, a durvát, a póriast, a bizalmatlanságot s a lemondást, mindent, ami ellen fölvilágosult lelkiismeretünk protestál. Aki ezt elkerüli, az erős! A hitből való élet ily erőt inspirál; érezzük s éljük át s lelkesüljünk a szeplőtelen életű, krisztusi erkölcsért. Az Úr Jézusban való hit nem gyöngeség, hanem erő. Aki gyöngeségből akar hinni, az nem ismeri az Urat. A vallás nem póterő, vagyis nem az erő pótléka, hanem a természet-adta világból emancipálódó léleknek ténye s új erők forrása. Bizalmat s hálát lehel Isten iránt, szeretetre tanít s alázatra. Fölismerjük, hogy mily gyöngék vagyunk, de általa erősekké válunk. Valami szent, diadalmas érzés ömlik el lelkünkön, melynek imádkozni öröm és élvezet. Imádkozunk, könyörgünk, esdünk, de kimondhatlan bensőséggel meg is nyugszunk, mintha Isten töltene el minket. Az Isten eljár lelkünkhöz s kiönti lelkét ránk; megigérte s megteszi, s ez édes, isteni bensőségben a világ elváltozik színében; más fényben látjuk a virágot, a fát, a felhőt, az élet poros útjait, a szenvedést s a kísértést. Lelkünk szomjas lesz a formára; magasabb, szebb életformát sürget; szomjas lesz a szépségre, az erkölcsi tökélyre; ebben ismeri föl s szereti meg a vezető, a nevelő, a boldogító lelket, az Istent.
Jöjj el Teremtő-Szentlélek, leheld az érzékies, a világias, a beteges emberbe a legszebb élet lelkét, hogy elváltozzék színében, – hogy hagyja el kislelkű gondolatát, kiskaliberű, nyárspolgári, stupid életmódját s éljen, mint Krisztus élt a földön.