a) Életünk sok jellege közül, milyeneket a szentírás sorol föl, mondván, hogy az élet „virág”, „álom”, „hiúság”, „hadiszolgálat”, főleg kettő emelkedik ki: a függőség a végtelentől, s letörhetlen bizalom e hatalom iránt; ez a két jegy a „Dominus” s a „Salvator”. Az első a „Dominus”. Istené a hatalom; ő az Úr, a végtelenség, az elképzelhetetlen személyes szellemi, örök valóság. E gondolataink formák, melyekben több a sötétség mint a fény, de e sötétségben szívünk az iránytű; lelkünk ösztöne megnyugtatóan igazít el feléje; arcát nem látjuk, de jelenlétében megnyugszunk. – „Nagy úr” ő; senki sem emancipálhatja magát uralma alól, senki, s minden az elmúlás s a halál fölséges kultuszával tiszteli az ő nagyságát. Babilonból puszta lesz, a világból eljegesedett földgömb, vasból rozsda, gránitból por, tölgyből redves fa, szépségekből fogatlan anyókák, demagógokból öreg gyerekek… az elmúlással hódol az örökifjú életnek, az Úrnak a lét. Mily páratlan kultusz! A „laus et jubilus” a természet célja, mikor van, mikor virágzik s pompázik; mikor pedig virága hull s ereje porrá válik, akkor ez a „laus et jubilus” a legmélyebb „adorációvá” fokozódik. – Én is dícsérek, imádok, akár élek, akár halok… Domine Deus, rex coelestis!
b) Ez Úrnak szolgálnom kell. Akiben érzék van a végtelen iránt, abban jelentkezik a föltétlen szolgálat ösztöne. Mit akarsz te nagy Úr tőlem, ki tőled függök, általad élek, benned vagyok? Megindítóan imádkozik a zsoltáros a „szolgálat” nagy kegyelméért s vigasztalódik vele. „A te szolgád vagyok én; adj értelmet nekem, hogy tudjam bizonyságaidat.” „Jobban szeretem parancsaidat az aranynál és topáznál.” Ezt becsüli: „És föllebb becsültem azt az országoknál s királyi székeknél és a gazdagságot semminek tartottam ahhoz képest” (Bölcs. 7,7). Hogy becsülte Agatha, a görög leány, a szép Cataniában; „Az igazi nemesség – mondja a prétornak – a Krisztus-szolgálat”. Tehát Istennek szolgálni dicsőségem, örömöm, erőm!
c) Ez az Úr nagy ellentéteken vezet keresztül, s az élet ellentmondássá s sötétséggé változik el, ha szent s fölséges akaratának fonalát elejtjük. Mit csináljunk nélküle az élet küzdelmeivel, a szenvedéssel? Hozhatunk-e különben harmóniát ez őrjítő, lelket őrlő khaoszba? Mit csináljon Frigyes császár öldöklő torokbajában, mit az ír leány, Alice rákfenével arcán? Segít-e rajtunk az, aki írja: „Wozu am hellen, blauen Tage diese düstern Gespenster, diese moralischen Gurgeltöne, diese tragische, rabenschwarze Musik?… Es wäre endlich Zeit, dass sich wieder ein Regenbogen über dies Land ausspannte, und dass uns jemand sanfte, tolle Lieder zu hören und Milch zu trinken gäbe.” Honnan vegyünk az éjben szivárványt, s adhatnak-e csontvázak tejet? Egy segít rajtunk: az intéző, uralkodó, győzelmes isteni akarat. Ezt ragadom meg s el nem eresztem, bármerre vezessen; szolgája vagyok; áldozata is tudok lenni. Híven ragaszkodom hozzá bármely életkörülmények közt!
d) Ennek a hatalmas s sokban érthetetlen Fölségnek, üdvözítőmnek, boldogítómnak kell lennie. Tőle van szívem, tőle ösztönöm. Látom gondolatait az alakokban s érzéseit a formákban. Igazság és szépség, öröm és erő az ő nyomai. Öntudatomat is a lét örömével tölti, napsugárt hint rám s virágot elém. Ő célom s megnyugvásom, s ő utam is s segítőm is önmagához. Mindenféle életúton vezet, de boldogítani akar: egészség, betegség, gazdagság, szegénység, dicsőség s gyalázat, hosszú, jó élet vagy keserű áldozat, ezek mind útjai. Három kincsemnek kell lennie: a) legyen Istenem; ez derűt s fényt hint utaimra; b) legyen Krisztusom, eszményem s életforrásom; c) legyen az Úr barátom s jegyesem, hogy végre is mondhassam: „megtaláltam, kit lelkem szeret”; megnyugszom benne.