a) „Teremjétek tehát a bűnbánat méltó gyümölcseit” (Máté 3,8). Ehhez először is mély, igaz bánat kell; ezt a bánatot tökéletesbíti a gyakori gyónás. Megtérésünk vagy jobbulásunk kezdetén csak zavarosan ismerjük meg vétkeinket; később azután tüzetesen kezdjük megismerni vétkeink sokaságát és nemtelenségét. E megismerés fokozata szerint nő bánatunk. Kezdetben általában szomorkodunk bűneink fölött, azután egyenként siratjuk azokat. Bár bírnók minél szenvedélyesebben! Pontosan és egyenkint, gonoszságainkat egész mezítelenségében csupán Jézus látta, midőn vért izzadott a kertben. A szent vér, melynek gyöngyei a földet öntözték, felszáradt, de bűneink emléke nem foszlott szét. A különítélet napján elénk fogja azokat terjeszteni. Amily fokban tünedeznek tehát elő vétkeink, azon mérvben nő bánatunk. Nagy vigasz a bánat; különösnek látszik, de igaz, mert a bánat által kiemelkedünk bánatunk tárgyából.
b) A gyakori gyónás által több kegyelmet nyerünk; s a kegyelem meglágyítja lelkemet, mint az áztatás a kendert; hajlékonyabbá teszi. S az érzékenységtől függ a bánat. Akiben ez megvan, az jobban tudja bánni a kisebb bűnt, mint más a nagyobbat. A kegyelem mértéke szerint bánkódik mindenki; a szentek legjobban bánkódtak, mert legtöbb kegyelmük volt. Kezdetben darabosan bánkódunk; durva az érzékünk, nyers a légkör, hideg a szív, még tél van. De csakhamar finomabb lesz észrevevésünk, lágyabb a levegő, melegebb fuvalmak járnak. A kegyelem eszközli, hogy valaki magát nagy bűnösnek lássa; Klára pestises betegnek tartja magát, Borgias szent Ferenc nem tud hová lenni bűnterhével; égeti, a pokolban sem talál magának való helyet! Kegyelem kell; ami a kegyelmet adja, az ad bánatot; a penitenciatartás szentsége maga is ad kegyelmet, tökéletesíti a bánatot. Ott bizonyosodunk meg arról, hogy még mikor bűnösök valánk, halt meg értünk, s meggyőződünk, hogy már akkor szeretett, mikor ellenségei voltunk: Úgy szerette Isten a világot. „Ebben áll a szeretet, nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mivel ő előbb szeretett minket.” Ó csak járjunk az élet, az érzékenység nyomain! A lélek durvasága akadályozza a bánatot. Nézzék a durva embert, a vadat: lelkére csak a vihar, a szélvész, az orkán, a dörgés és villám tesz benyomást; a bölcseség, a mélység, a szeretet, mely ki van öntve a teremtésre, őt nem hatja meg. Épen úgy, míg szívünk durva s a föld érdekeit hajhássza, csak a halál, pokol, ítélet, a predesztináció félemlítik meg. Nem tud belemélyedni a kegyelem bensőségébe, az ima titkaiba, a búcsúk kincseibe. Aki nem hatol beléjük és szórakozott, azt csak az ítélet dörgése riasztja föl; de aki éber, az meghallja a nyári lég lebbenését a fák lombjaiban.
c) A kegyelemmel jár a hasonulás; kezdünk mélyebben s bensőbben érezni Krisztussal; szenvedését szívünkre vesszük s mélyen meghat az a gondolat: ugyan, hogy néz reám a tövissel koszorúzott Jézus? E tekintettől megrendülök s átszegeződöm. E bánat indító okai kizárólag: véres verejtéke, öt szent sebe, szent arcának éktelensége és szent szívének búja. Szavai: „Egész nap kiterjesztettem kezemet a hitetlen és ellenszegülő néphez… mert megfeddett engem, amint mondotta az Úr, az ő elbúsult haragja napjain”. E bánat addig nő, míg életünk tart. Ilyen volt Szent Pál bánata, ki a bűnösök elsejének mondta magát: ilyen Mária Magdolnáé a farizeus házában; ilyen Folignói Angeláé, ki szégyenkező bánaton kezdte, midőn eltitkolta bűneit a gyónásban; de aztán megolvadt szíve Jézus töviskoszorús lángjaiban. Szeretni az Istent! Praktikus értelme: gyűlölni a bűnt, repülni a gyónáshoz, érezni könnyebbülést, szentül vágyódni mind tisztább érzelmek s hangulatok után!