„Tartsatok bűnbánatot, mert elközelgetett mennyeknek országa” (Máté 3,2).
Kell, kell bánnunk a bűnt, kell penitenciát tartanunk. Ez az evangélium prológja.
a) A bánat állandó; kíséri az embert, mint az árnyék; pedig el akarták oszlatni; ki akarták a vallást vetkőztetni hagyományos bánatosságából, föl akarták deríteni a szent homályt s a bánat helyébe örök derűt teremteni az „úr”-embernek, de hiába; a szem, mely az égre nézett, mely a Végtelen erején, szépségén fölragyogott, könnybe lábbadt mihelyt önmagára tekintett: érezte bűnösségét, de érezte a szabad, nemes akarat pszichológiájának sugallatát, hogy bűnét megbánhatja s hogy azt bánni is kell. Ó mily édes, hogy ezt tehetem! Fájdalmam édes könnyei!
b) Ha a bánatot földeríteni akarjátok, némítsátok el előbb az ész szavát, mely a jót a rossztól megkülönbözteti, – csitítsátok el harcait az erénynek a bűnnel, emancipáljátok a felelősség érzetétől, fejezzétek ki az erkölcsi törvényt s az eszményeket kilogrammokban, s akkor a bánat forrása elapad; elfelejtünk sírni! De addig nem. Nem, nem, míg bűn lesz, míg vereség és szabadságvágy lesz, míg mámor és ébredés lesz, addig folynak a bánat könnyei. Szabadságom, küzdelmem könnyei!
c) Az antagonizmus a tilos gyönyörérzetnek kielégítése s a kötelességérzet közt elementáris tény, s a kötelességérzetnek veresége bűnnek hivatik. Az akarat tehet, ami tetszik, de ha vétkezik, a fullánkot a lelkiismeret kárhoztató ítélete vágja bele; a lélek érzi: „vétkeztem”; érzi vereségét, szégyenkezik; érzi, hogy az igazság törhetetlen, hogy ő maga kizökkenhet az örök szükségesség vágányából, de csak saját rovására, hogy összezúzassék. Érzi, hogy az erényben, az örök szentségnek emberi lelken rezgő sugarában kell látnunk igazi dicsőségünket, s aki attól elfordul, maga-magát kárhoztatja rongyba! Csoda-e azután, ha kitör belőle a vágy, ha szomorúságának borújából elővillan a vétek beismerésének villáma s magával ragadja a jó és szép felé? Szent bosszút áll önmagán, elégtételt ad a megsértett rendnek s a rend Urának, alázatban, szomorkodásban, utálatban, elfordulásban, vágyódásban; fölmagasztalja az erényt, s ha nem koszorúzhatja meg magát az első szeretet rózsáival s az ártatlanságnak elvesztett liliomával, őszi krizanthemumokból fon magának koszorút; a rózsák elhervadtak, de a szenvedő erény s a magábaszállás őszies hangulatának is vannak virágai. Nem választotta-e meg helyesen a modern világ is az őszi krizanthemumot bánatos hangulatának szimbolumául? Ó igen: hagyjátok bánkódni és sírni az embereket: A lelkiismeret bánni akarja bűneit.