a) „Kivivé őket végre Betániába és fölemelvén kezeit, megáldá őket” (Luk. 24,50). Sokfelé vitte őket; végre kiviszi Betániába, föl az Olajfák hegyére. Tavasz van, napsugaras, illatos a levegő, a föld virágos, s Jézus az örök élet erejével s örömével megy végig az olajfás ösvényeken. Szíve tele van; lelke bontja szárnyait, mint a költöző madár, és fölemelvén kezeit, megáldja édes híveit az örök főpap s a Megváltó áldásával. Ismét elrebegi: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben”, a te erődben s kegyelmedben. „Atyám, eljött az óra, dicsőítsd meg Fiadat. Nem kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Szenteld meg őket az igazságban. Én őbennük legyek, ahogy te énbennem; azt akarom, hogy ahol én vagyok, ők is velem legyenek.” Jézus megáldotta egyházát; ez áldásban részesülök, ha házában megmaradok. Hathatós, erős áldás ez, Jézus győzelmes lelkének diadala.
b) „És lőn, mikor őket áldotta, elválék tőlük és mennybe viteték”, eltünt egy ragyogó felhőben. Ez a fölmenet szemmel látható volt egy darabig, azután a dicsőséges Krisztus egy pillanat alatt bárhová eljutott. Számára a tér nem bilincs, nem korlát. Ami a térbe nincs lefogva, az nem méri kiterjedéssel, vagyis pontjainak a tér pontjaival való összemérésével a távolságot. Jézus e fölemelkedése nagy kiáltójel, nagy útjelző, mely az égbe mutat. Jertek utánam, keskeny úton, meredek ösvényeken, de a szellem erejében és mennek utána mindazok, kik vágynak „ad aeternitatem”. Excelsior… emelkedjünk hitben, reményben, szívtisztaságban. Húznak, emelnek a hegyek … húznak az örvények, vonz a tenger; hát e fölséges mennybemenet hogy vonz!
c) Útjelző a hazába. A melancholikus Tamás azt mondta az utolsó vacsorán Krisztusnak: „Uram, nem tudjuk, hová mégy”. A jövőnek képe, a mester nélkül való jövőnek szomorú kilátása elborította lelkét. Nem értette meg az Urat: „Atyám házában sok lakóhely vagyon, elmegyek helyet készíteni nektek.” Haza megyek. Most már látja Tamás is, hogy az Úr a „más világba”, haza megy; hiszi már azt is, hogy „ismét eljövök és magamhoz veszlek”. Most a jövőnek képe már nem homályos. Krisztussal leszek, otthon leszek, és ő az én útam. Nem vagyok sötét, kóbor, hazátlan lélek. Vándor vagyok, de nem „örömtől idegen”, sőt reményem halhatatlansággal teljes. Tamás lemondó szavát „Menjünk mi is, hogy meghaljunk ővele”, kijavítom: Menjünk mi is, hogy éljünk ővele!