„Általa minden egyházias törekvés megújhodott, általa a világ számára új világosság támadt”
Az Úr 1033. évében az Egyházat olyan megalázás érte, aminőre nem volt példa sem előtte, sem utána. Alberik tuszkulumi gróf ráerőszakolta 12 éves fiát IX. Benedek néven a pápai trónra. A római nép jogos fölháborodásában több ízben elűzte Szent Péter örökének ezt a meggyalázóját, de pártja újra és újra a helyzet ura lett. 1044-ben ellenpápát választottak; amikor meg a következő évben maga Benedek mondott le az Egyház megujhodásáért lelkesedő VI. Gergely javára, a valóságban hárman emeltek igényt a pápaságra.
Végre is III. (Fekete) Henrik császár sietett a szorongatott Egyház segítségére. Minthogy a pápaválasztás akkor még nem volt rendezve, ő maga nevezte ki 1 048 végén a wormsi birodalmi gyűlésen Toul városának szentéletű püspökét, a 46 éves Brunót pápának, aki mint IX. Leó (1049-54) új korszakot nyitott a pápaság történetében.
Brunó 1002.június 21-én született az egisheimi várban Elszászban.
Atyja, Hugó gróf II. Konrád császárnak ( 1024-1039) nagybátyja volt. Szülei ötéves korában Bertold touli püspöknek adták át nevelésre. A tehetséges fiú rövid időn belül nagy előrehaladást tett az erényekben és a tudományban, s korán lett a touli káptalan kanonokja. Konrádnak trónralépése után családja óhajára a császári udvarba ment. A daliás termetű fiatal pap, akinek férfias szépségét még pápa korában is csodálták, az udvarban nagy szívjóságával tűnt ki: általában a „jó Brunó” néven emlegették.
1026-ban 24 éves korában a kis és szegény toul i egyházmegye püspökévé választották. Nagy buzgósággal fogott hozzá a főpásztori munkához. Lelkesedett a clunyi mozgalomért, amely a bencés rend reformján keresztül a papság és az egész Egyház megujhodásán fáradozott. Ezt a szellemet valósította lelkében s ebben a szellemben kormányozta 22 éven át egyházmegyéjét. Bölcs és erélyes volt a visszaélések megszüntetésében. Szerette az egyházi zenét, foglalkozott vele s emelte az istentisztelet szépségét. Mint széles látókörű államférfi, hűségesen támogatta II. Konrádot és fiát, III. Henriket (1039-56) s a francia udvarban élvezett tekintélyével is állandóan erősítette a német-francia barátságot. Egykorú életrajzírója szerint a Szentszék iránti fiúi kegyeletből évenkint elzarándokolt Szent Péter és Pál sírjához Rómába.
A gyermekded lelkület és a férfias tetterő, az önmagával szemben való keménység és másoknak megértő szeretete, az Egyház megújhodásáért égő lelkesedés és az államhatalom megbecsülése, a tehetség és a tapasztalat a legszebb összhangban egyesültek egyéniségében. Méltóbb és alkalmasabb főpap nem kerülhetett az Egyház élére, amely jó másfél évtized óta pásztor nélküli nyáj volt.
A wormsi kinevezést nem fogadta el mindjárt. Ez már a harmadik pápakinevezés volt a császár részéről. Brunó világosan látta, hogy akármilyen nagy érdemeket is szerzett a császár az Egyház méltatlan helyzetének megszüntetésében, mégiscsak veszélyeztetné az Egyház függetlenségét a kinevezés állandó gyakorlata. Háromnapi gondolkozás után csak azzal a föltétellel volt hajlandó elfogadni a nagy méltóságot, ha a római papság és nép is megerősíti a kinevezést. Még Wormsban találkozott Hildebranddal, aki mint a száműzött és éppen akkor elhunyt VI. Gergely kísérője Németországban tartózkodott, s akit sikerült rávennie, hogy Rómába kísérje. Az örök városba mint egyszerű zarándok gyalogszerrel vonult be 1049 februárjában.
A rómaiak a legnagyobb lelkesedéssel adták a kinevezéshez hozzájárulásukat, s a pápa megkezdhette sokoldalú és messze időkre kiható működését. A cél világosan állott előtte: emelni kell a megtépázott pápai tekintélyt s meg kell szüntetni az Egyházba becsúszott visszaéléseket. Ennek a célnak elérésére a kor legkiválóbb embereivel, főleg a clunyi szellem képviselőivel vétette magát körül. Ezeket állította a legjelentősebb római hatóságok élére s ezeket alkalmazta követekül a különböző országokban. A vezér már akkor Hildebrand, a későbbi VII. Gergely pápa (ünnepe május 25) volt. Leó egészen megújította a bíborosi testületet s az Egyház egyetemes szempontjainak szemmel tartásával német létére az itáliai bíborosokat juttatta többséghez. Ez az adott helyzetben a jövő szempontjából a legbölcsebb megoldás volt.
Apostolként fáradhatatlanul járt országról-országra. Mindenfelé zsinatokat tartott, fáradhatatlan volt a szent helyek szentelésében és látogatásában, szentté avatásokkal lendített a népáhítaton, fejedelmeket békített. Utazásait és egyéniségének lenyűgöző varázsát fölhasználta arra is, hogy ápolja a jó viszonyt a pápaság és a császárság között. Soha a középkorban nem élt egymással oly szép összhangban a két hatalom, mint az ő korában; s ez megtörtént elvtagadások nélkül. Valamennyi nemzet atyja volt, de ugyanakkor Németország fia. Nagy szeretetével minden népet keblére ölelt, de különösebben szerette a német földet, aztán szűkebb hazáját, Elszászt s főleg a kis touli egyházmegyét. A touli püspökség ügyeit több mint két éven át mint pápa is maga intézte s csak 1051 elején tudott a püspökségről lemondani.
Alighogy elfoglalta a pápai trónt, elzarándokolt az apuliai búcsújáróhelyre, a Monte Garganóra és Szent Benedek montekasszinói sírjához. Azután megkezdődött a tőle személyesen vezetett II zsinat sora. 1049 nagyböjtjében Lateránban tartott zsinatot, amely azután megismétlődött pápasága minden évében s folytatódott utódai alatt is. Még ebben az évben ott látjuk a paviai, majd a reimsi és mainzi nemzeti zsinatokon. Az év végén már Olaszországban volt, ahol a következő (1050) év elején a normannok földjén, Salernóban és Sípontóban vezette a zsinati tanácskozásokat. Ezeken a zsinatokon mindenütt határozatokat hoztak a kor fő visszaélései, a simónia (az egyházi hivatalok árubabocsátása) és a papi házasság ellen, biztosítani igyekeztek a püspökválasztások szabadságát, erélyesen büntették a méltatlan főpásztorokat s szót emeltek a szegények érdekében.
1050 végén újra átkelt az Alpeseken. Különösen az Isten békéjének, a treuga Dei-nek állandósulásán és kiterjesztésén fáradozott Elszászban. Augsburgban fogadta a nagyhatalmú ravennai érsek, Humfried hódolatát, aki engedetlenségével magára vonta a pápa büntetését s akinek Leó most nagylelkűen megbocsátott. Az 1051. év elején már újra Rómában volt. Harmadszor és utoljára J 052 őszén kelt át az Alpeseken. Ez az útja részben a magyar történelemmel állt vonatkozásban. Endre magyar király (1047-60) nem akarta elismerni a német hűbéruraságot, s ezért III. Henrik 1051-ben haddal támadta meg Magyarországot, majd pedig, miután vereséget szenvedett, 1052 őszén ostrom alá vette a pozsonyi várat. Leó, Endre kérésére már előbb is nagy megértéssel támogatta a császárnál a magyar ügyet s a pozsonyi ostrom alkalmával rávette Henriket a hadi műveletek beszüntetésére. Úgy látszik, akkor magyar földön, Pozsony falai alatt is megfordult.
Több jelentős ügynek elintézése után 1053 elején visszatért Olaszországba.
A rakoncátlan és mindjobban terjeszkedő dél-itáliai normannok elég sok gondot okoztak neki. Templomokat és kolostorokat pusztítottak s nem tartották tiszteletben sem a pápai birtokokat, sem az őslakosság jogait. Leó látogatásaival akarta megszüntetni a bajokat. Ez azonban csak ideig-óráig használt. 1053-ban végre Beneventum miatt, amelyet a császár a pápának engedett át, kitört a harc. A Civitate melletti csatában 1053 június 18-án a pápai sereg vereséget szenvedett. A hőslelkű pápa, aki a csata alatt nem akart a városból távozni, a normannok fogságába került. Beneventumba vitték s kilenc hónapon át fogva tartották. Igaz, hogy szabadon járhatott-kelhetett, intézhette az egyházkormányzatot, nagy tisztelettel vették körül, azonban a fogság csak fogság maradt.
Leónak egyik rokonlelkű utódja, a középkor legnagyobb pápája, III. Ince (1198-1216) a világegyház kormánykereke mellől kénytelen volt fölkiáltani:
«Ki ad nekem időt, hogy az én szegény lelkemmel is foglalkozhassam?»
S kérdezhette volna ezt teljes őszinteséggel az annyira elfoglalt, alázatos és jámbor Leó is.
De «tele van a föld az Úr kegyességével» (Misericordia Domini plena est terra, 3 2. zsolt.) – volt a pápa jelszava, s ez az isteni kegyesség gondoskodott róla, hogy élete utolsó évében több ideje legyen a saját lelkével foglalkozni és előkészülni a halálra. Ezt szolgálta a fogság. Nagyon sokat imádkozott és sokat elmélkedett. Még az eddiginél is keményebben fogta magát. Durva szőrruhát viselt, csak néhány órát aludt; ágy helyett gyékényt, vánkos helyett követ használt.
A fogságban, akár csak a római Cato, 50 éves korában a görög nyelv tanulásához fogott s olvasta a görög szentírást. Ez akkor nagyon időszerű volt. 1053-ban a konstantinápolyi pátriárka, Ceruláreis Mihály bezáratta a latin templomokat s fölújította a nyugatiak elleni vádakat. Ebből és az utána kezdődő irodalmi harcból nyilvánvaló volt, hogy szakítani akar a pápasággal és a nyugattal. A pápa fogsága idején a helyzet kedvezőbbre fordult. A konstantinápolyi császár és a pátriárka hajlandóknak mutatkoztak a békére, mert hisz a normannok a görögöknek is veszedelmes ellenfelei voltak. Leó 1054 elején készségesen elküldötte követeit a fogságból. Amire azonban ezek Konstantinápolyba érkeztek, IX. Leó már két hónapja halott volt.
1054 márciusának végén szabadult ki a fogságból. Már halálos betegen érkezett Rómába. Napjai meg voltak számlálva. Április 18-án sok világi és pap jelenlétében fölvette az utolsó szentségeket. Az apostoli nagy zarándok elérkezett zarándokútjának végéhez. Hangosan imádkozott, de úgy, ahogy gyermekkorában édesanyja tanította – németül. A következő nap csendesen elhunyt az Úrban. A Szent Péterben temették el Nagy Szent Gergely (ünnepe március 12) oltára mellett, akinek tiszteletére valamikor egyik zeneszerzeményét írta. A nagy pápa oldalán volt a legméltóbb helyen. Halála után nemsokára szentként tisztelték.
Dezső, a montekasszinói apát s a későbbi III.Viktor pápa (1087) IX. Leónak alig ötéves pápaságát így jellemezte:
„Általa minden egyházias törekvés megújhodott, általa a világ számára új világosság támadt”
Szent Pál fáradhatatlansága és Szent János apostol szeretete lobogott benne. Az ő munkája készítette elő az 1159-es pápaválasztási reformot, amely egyszers-mindenkorra lehetetlenné tette az 1033. évi gyászos eset megismétlését, s az ő pápasága nélkül aligha ragyogott volna föl VII. Gergely kora.
A nagy egyházszakadás (szkizma)
Ökumené tekintetében Leo pápasága még nagyobb kudarcba fulladt. Elkezdődött a Kelet és Nyugat közötti nagy egyházszakadás. Róma és Konstantinápoly összeütközése nem teológiai okokból, hanem területek feletti jurisdikciós érdekek miatt történt (mindkét fél igényt tartott Dél-Itáliára és Bulgáriára). Leo néhány kérdés szabályozására követeket küldött Konstantinápolyba, Umberto di Silva Candida bíborost és Lotaringiai Frigyest, a római egyház kancellárját. Mindkettő igen művelt, de diplomáciai érzéktől mentes ember volt. A legátusok a pápa halála után két hónappal érkeztek Konstantinápolyba. Kérullariosz pátriárka azonban nem volt hajlandó semmilyen engedményre, és nem tartotta előnyösnek a görögök kibékülését a latinokkal.
1054. június 16-án Umberto di Silva Candida bíboros a Hagia Szophia-templomban tartott Istentisztelet alatt a nyilvánosság előtt Kérullarioszt eretneknek nyilvánította és kiközösítette követőivel együtt. A pátriárka azonnal szinódust hívott össze, amelyen elítélték a kiközösítési bullát és szerzőit. Ez volt a görög és latin egyház közötti nagy szakadás (szkizma) kezdete, de ekkor már Leo több hónapja halott volt. IX. Leo pápa földi életét a Szent Péter bazilikában fejezte be, miután elrendelte a Nagy doxológia énekének belefoglalását a szentmisébe. A római egyház a szentek közé emelte.
SZENT JÓZSEF AZ EGYHÁZ OLTALMAZÓJA
Szent József befogadta és őrizte Szűz Máriát. Így lett ma is az Egyház oltalmazója, amelynek küldetése, hogy befogadja és őrizze a megváltás titkát. Ezt a nagyszerű ajándékot szent Józseffel együtt nem csak önmagunkba zárva őrizzük, hanem megosztjuk szűkebb és tágabb környezetünkkel. Mindenható Istenünk, ki hűséges szolgád, Szent József gondjaira bíztad a gyermek Jézust, és oltalma alá helyezted a Megváltás művét, kérünk, add meg Egyházadnak, hogy hűségesen őrizze misztériumaidat és szüntelen munkálkodjék a világ üdvösségéért!
Ima Szent Józsefhez, az Anyaszentegyház védőszentjéhez
Szent József atyai pártfogásodat nem csak magamnak kérem.
Terjeszd védőpalástodat a Római Katolikus Anyaszentegyházra és annak Jézus vérén megváltott minden tagjára, hiszen az egyház téged választott pártfogójának. Amilyen gondos szeretettel védted a názáreti kis családot, úgy vedd szíved gondjaiba Krisztus Titokzatos Testének nagy szent ügyét.
Védd meg minden ellenségtől a hitetlenség és istentelenség minden ártalmától, hadd vezessen minden lelket az örökkévalóság biztos révpartjára. Állj bölcs tanácsoddal a szentséges atya mellé, hogy biztos kézzel vezethesse egyházát a végső diadal felé. Áld meg a püspököket, papokat, hogy gyümölcsözően munkálkodhassanak a lelkek megmentésének szántóföldjén. Töltsd el minden katolikus szívét az egyház iránt hűséges tántoríthatatlan hittel és szeretettel. Az egy akolon kívül élő bárányokat is segítsd vissza a Pásztorhoz, Krisztushoz.
Nekem pedig adj ragaszkodó lelkületet, hogy mindig szívemen hordjam egyházam nagy és szent érdekeit, hogy minden erőmmel én is beálljak a nagy arató munkába, hiszen Jézusod maga említette, hogy az aratni való sok, de a munkás kevés. Légy velem életem minden küzdelmében, hogy hősiesen helytállva az egyház szent hajóján eljussak az örök boldogság hazájába. Ámen.
Szent József, az anyaszentegyház védőszentje, könyörögj érettünk!