a) „És íme ketten közülök az napon menének egy Emmaus nevű helységbe, mely hatvan futamnyi távolságra vala Jeruzsálemtől. És ők beszélgetének egymással mindazokról, amik történtek vala. És lőn, mikor szót váltottak és kérdezgettek egymás között, önmaga Jézus odaérkezvén, velök méne. Az ő szemeik pedig tartóztatva valának, hogy meg ne ismerjek őt” (Luk. 24,13). Mint a pásztortűz foltja a májusi réten, olyan a hitetlen lélek a világban; csúnya, szomorú, fáradt, reménytelen. Ime az emmausi úton is baktat két ilyen fáradt ember, s a világ útjain sok jár ilyen. Hittünk, reméltünk; most nem hiszünk, nem remélünk. Kínjainkkal a szórakozás, a világ felé fordulunk; szeretnők elfelejteni magunkat. Ez nem az Isten útja. Minket is elfog néha a csüggedés s az unalom, s a világhoz fordulunk enyhülésért. Kereshetünk vigaszt a természetben, szórakozásban, jó barátainknál, de azután térjünk ismét vissza Jeruzsálembe, a szent városba; Jézus lesz a mi igazi vigasztalónk. Mily vigaszt találtak volna a tanítványok Emmausban, ha Jézus nem jön feléjük? Tehát szórakozni Isten akarata szerint, vagyis hogy lelki ruganyosságunkat megóvhassuk; gazdálkodjunk erőinkkel s okosan fejlesszük azokat.
b) Az Úr Jézus csatlakozik hozzájuk s nem ismerték meg őt s kérdezi őket: „Micsoda beszédek ezek, melyeket egymással váltotok útközben, és szomorúak vagytok?” Jézus lelke a húsvéti reggel örömében úszik, ragyog is, boldog is, de azért nagy részvéttel nézi ezeket a lehangolt lelkeket, és örül, hogy elpanaszolják előtte szomorúságukat. Még biztatja is őket: Micsoda beszédek ezek, amelyeket váltotok?
A tanítványok engednek a biztatásnak és előadják szívük fájdalmát. Mily jól eshettek szavaik Jézusnak, főleg melyek őreá vonatkoztak: „…ki próféta-férfiú volt, hatalmas a cselekedetekben és beszédben Isten és az egész nép előtt”. Nagyszerű dicséret volt ez, ennél szebb tanúságot nem tehettek volna róla. Jézus tőlem is azt akarja, hogy meditációimban, naponkinti lelkiismeretvizsgálataimban adjam elő részletesen bajaimat. Ez nagyon bizalmassá teszi Istenhez való viszonyomat s fölvilágosít és nevel.
c) „Mi pedig reménylők, hogy ő megváltja Izraelt”. Mert ugyancsak rászorultunk. Vártunk Megváltót, mert sok a bajunk, a kínunk. A szívnek ez a régi várandósága, mely kínból, bajból menekülést remél, a mi örökségünk is volt.
Igen, az övék volt s a mienk is. Nekünk is megváltás kell. E bamba, bűnös lét, mely először bepiszkolódik, azután elrothad, érthetetlen s elviselhetetlen. Ez óriási ellentmondás a törvény s a bűn, az eszmény s az alávalóság, a halál s az örök élet vágya közt, kiegyenlítést sürget, s ez csak isteni, kegyelmes tett lehet. Ezt reméljük! Azonkívül remélünk kiutat és segítséget hozzá; remélünk erényt és érdemet az örök élet koszorújára. Mindezt Jézus adja nekünk. Maradunk ez úton; lelkesít az örök élet reménye! Ez boldogít már itt is s kedvet s kitartást ad küzdelmeinkben!