Szent Jusztin mártír, a filozófus-vértanú
„A Szentek köztünk járnak, a csodák bennünk élnek!”
„Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, övék a mennyek országa” (Máté 5,10).
Jusztin, a filozófus-vértanú a 2. század kereszténységében egy egészen új embertípust testesített meg. Nevezték már „keresztény intellektuelnek” is, de ezt semmiképpen sem szabad úgy értenünk, mintha a szellemi tevékenység önmagában lett volna életének célja és tartalma. Személyében sokkal inkább olyan emberrel találkozunk, aki becsületesen és kitartóan kereste az igazságot, és fáradozásai közben rátalált a hitre: ezáltal megtalálta önmagát is és egyéniséggé érett, de élete hitbeli ismereteinek továbbadása során teljesedett be.
„Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek” (Máté 5,6). Az Üdvözítőnek ezt a nagy szavát elsőnek igazolja és mutatja meg tanulságként a mai kor nyughatatlan, ideges, kereső fiai számára is Szent Jusztin.
Született 100 körül Palesztinában, Szichem városában. Pogány környezete nem tudta kiölni az élénk szellemű, tudományra szomjas ifjú lelkéből az igazság és nemesebb élet vágyát. Bölcsességre, Isten-ismeretre áhítozott, s ezt hol kereste volna, ha nem a régi híres görög tudós filozófus iskolákban? Azonban keservesen kellett tapasztalnia, hogy az Istentől és az Úr Krisztus hitétől távol járó fölfuvalkodott tudomány az igazságot szomjazó léleknek aranypoharat nyújt, de – üresen.
Beiratkozott Jusztin a sztoikusokhoz, akik önuralmat kívántak a tanítványoktól és sokat beszéltek az erényről. Mikor azonban nyughatatlan, kiaszott lélekkel kérte tanítóját: beszéljen neki Istenről, az ridegen azt felelte:
Semmit sem tudok róla, s az nem is szükséges. Elment most a híres Aristoteles követőihez. Itt azonban már első nap kiábrándult, mikor látta, hogy a tanár fő gondja volt minél nagyobb tandíjat kapni. A pythagoreusok szóba sem akartak állni vele, míg zenét, számtant, geometriát nem tanult; majd aztán beszélnek neki Istenről.
Elkeseredetten a zseniális Platon iskolájába ment. Itt legalább hallott eszmékről, örökkévalóságról, szemmel nem látható Istenről. Igaz, el is kevélyedett, s már-már azt hitte, hogy még az Isten-látás magaslatait is eléri. Gondolatokba merülten járt Efezus mellett a tenger partján, mikor találkozott egy tiszteletet keltő aggastyánnal, aki résztvevően szóba elegyedett vele, s csakhamar meggyőzte, hogy a filozófus iskolákban nem fogja megtalálni az igazságot. A próféták olvasására buzdította, s egyben lelkére kötötte, hogy ne csak tanulmányozza az igazság könyvét, hanem alázattal és buzgón imádkozzék is lelki világosságért.
Ez az őszinte igazságkeresés és kegyeletes lelkület meghozta gyümölcsét. Megnyílt Jusztinnak a szeme, úgy, hogy most már nemcsak a Szentírásban látta meg a kereszténység igazát, hanem az életben is. Mint később annyi mást, őt is megfogta a vértanúk nagy bizonyságtétele. Maga írja:
„Platon-követő koromban gyakran hallottam, milyen vádakkal illetik a keresztényeket. De amikor láttam, hogy a halál és minden gondolható kínzás színe előtt mennyire remegés nélkül állnak, világosság támadt lelkemben:
Lehetetlen, hogy ezek bűnben és gonoszságban élték le életüket”.
Így Jusztin kereszténnyé lett, és amilyen buzgósággal kereste, mint ifjú az igazságot, olyan őszinte lelkesedéssel és férfias állhatatossággal tett azután bizonyságot a megtalált igazságról – egészen a vérpadig.
Tulajdoni tapasztalásból ismerte a tévelygés kínjait; s most, mikor révbe ért, nemes lelke űzte, hogy más tévelygőkön is segítsen, s ami boldogító kincset maga megtalált, abban másokat is részesítsen. Különösen két jelenség fájt neki és serkentette nagy elhatározásra:
a tanult, intelligens pogányok lelki vaksága és az előkelők nagy részének, sőt az államfőknek elvakult kereszténygyűlölete. Erőt és kötelességet érzett mindkettővel szemben vállalni a krisztusi igazság ügyét, még pedig azon a nyelven és módon, melyet ők megszoktak és megszerettek. Művelt ember volt ő is, mint azok, s büszke volt tudományára. De meg akarta nekik mutatni, hogy ez a tudomány, ha alázatos és igazságszerető lélekkel párosul, az Úr Krisztushoz vezet. Így a keresztények között elsőnek hirdette és védte az evangélium tanításait a tudomány eszközeivel; mintegy befogta a világi műveltséget az Úr Krisztus szolgálatába.
Jusztin kereső elméje előtt a kereszténység úgy jelent meg, mint:
„egyedül megbízható és használható filozófia”, és a keresztények az egyedüli igazi bölcsek és filozófusok. Ennek szemmel látható megmutatása végett Jusztin, mint keresztény is viselte a filozófusoknak abban a korban megkülönböztető ruháját, a vörhenyes bő köpenyt. Ebben jelent meg az üléseken, iskolákban; nyilvános vitákban megcáfolta a pogány tudósokat és a keresztényellenes vádakat, zsidók és pogányok előtt bizonyította a kereszténység igazságát (Typhon nevű zsidóval folytatott vitája írásban fönn is maradt), cáfolta az eretnekeket s oktatta, hitük védelmére tanította a tudományszomjas keresztény ifjúságot.
Rómában külön iskolát alapított, s nem egy tanítványa pecsételte meg vérével, amit tőle tanult. Mint önérzetes római polgárnak külön fájdalma volt, hogy a birodalom, híres régi jog- és igazságszeretete arculcsapásával űzőbe vette a keresztényeket és így saját vesztén dolgozott, mikor legmegbízhatóbb alattvalóit vérpadra vitte. Igazságérzetének és meggyőződésének komoly férfias hevével szertefeszült ezzel a képtelen és veszedelmes magatartással. Egyenest a császárhoz fordult és a keresztények között elsőnek nyújtott be neki egy védőiratot, mely sorra megcáfolja a keresztények ellen elterjesztett ostoba rágalmakat, bebizonyítja igazságunkat és kimutatja a keresztényüldözések égbekiáltó igazságtalanságát.
Jusztin nem áltatta magát. Tudta, hogy a gonoszságot és fanatikus elvakultságot írással meg nem lehet állítani végzetes útján. Azonban tudta azt is, hogy a keresztény férfiúnak kötelessége bizonyságot tenni az igazságról:
„Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt”, mondja az Üdvözítő. S el volt rá készülve, hogy a tanítvány sorsa nem lesz különb a mesternél: ha őt üldözték, a tanítványokat is üldözik. Pogány ellenfelei, kik tehetetlenek voltak tudományával szemben, mint keresztényt följelentették a hatóságnál.
165-ben hat társával – jobbára tanítványai – Rusztikus prefektus elé került Rómában. Ránk maradtak a tárgyalásnak és ítéletének egykorú, hiteles följegyzései.
A prefektus fölszólította először Jusztint: „Mindenek előtt hódolj az istenek előtt és engedelmeskedj a császárnak”.
Jusztin: „Tőlünk nem lehet zokon venni, ha a mi üdvözítőnk Jézus Krisztus parancsainak engedelmeskedünk”.
A prefektus: „Milyen tanokat vallasz?”
Jusztin: „Törekedtem megismerni minden tant, de dönteni a keresztények igaz tana mellett döntöttem”.
A prefektus: „És ez a tanítás nyeri meg tetszésedet, te nyomorult?”
Jusztin: „Igen, ehhez ragaszkodom, mert ez van összhangban az igaz dogmával”.
A prefektus: „Micsoda ez a dogma?”
Jusztin: „Az, hogy imádjuk a keresztények Istenét, akiről meg vagyunk győződve, hogy egy kezdettől, hogy teremtője és alkotója minden teremtménynek, és az Úr Jézus Krisztust, Isten Fiát, kiről a próféták megjövendölték, hogy mint üdv hirdetője és fölséges igazságok tanítója eljön az emberekhez. De én gyarló ember vagyok és tudom, hogy véghetetlen Istenségéhez képest elégtelen az én beszédem. Ahhoz prófétai tehetség kellene”.
A prefektus: „Tehát keresztény vagy?”
Jusztin: „Igen, keresztény vagyok”. Ugyanezt vallotta hat társa.
A prefektus még egy kísérletet tett: „Hallgass ide, Jusztin! Műveltnek tartanak téged, s te azt gondolod, hogy az igazság birtokában vagy. De ha most megvesszőztetlek és lefejeztetlek, gondolod-e, hogy a mennyországba is jutsz?”
Jusztin: „Nemcsak gondolom, hanem biztosan tudom, s legcsekélyebb kétségem sincs”.
Rusztikus kifogyott a türelméből:
„Térjünk a dologra, áldozzatok az isteneknek”.
Jusztin: „Eszes ember nem hagyja ott az istenességet, hogy istentelenségbe és tévedésbe essék”.
A prefektus: „Ha nem engedelmeskedtek parancsomnak, irgalom nélkül kínpadra vonatlak benneteket”.
Jusztin: „Ez a mi leghőbb vágyunk: a mi Urunk Jézus Krisztusért szenvedni és ezáltal üdvözülni. Mert akkor nyugodtan lépünk a mi Istenünk és bírónk rettenetes ítélőszéke elé, ahol Isten akarata szerint majd az egész világnak meg kell jelennie”.
Erre a prefektus kimondta az ítéletet: megvesszőzés és kivégzés.
A tiszteletreméltó régi tudósítás ezekkel a mondatokkal végződik:
„A szent vértanúk magasztalták Istent, és rögtön a vesztőhelyre indultak. Ott lefejezték őket. Így végezték be vértanúságukat Üdvözítőnk megvallásával. Földi maradványaikat társaik titkon magukhoz vették, elvitték és méltó helyen eltemették Urunk Jézus Krisztus kegyelmének a segítségével. Legyen nekik tisztelet mindörökkön örökké. Amen.”
„Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, övék a mennyek országa” (Máté 5,10).
Szent Jusztin ünnepét 1882-ben vették fel a római naptárba, április 14-re. Mivel e nap legtöbbször Húsvét közelébe esik, 1969-ben június 1- re tették át, amely napon a bizánci rítusban a 9. század óta ünneplik.
Istenünk, ki Szent Jusztin vértanút a kereszt oktalansága által csodálatosan megtanítottad Jézus Krisztus fölséges ismeretére, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a bennünket megkörnyékező tévedéseket elűzve a hit szilárdságára törekedjünk! Ámen!
IMÁDSÁG NAGYPÉNTEK CSENDJÉBEN
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta érte, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”(Jn 3,16)
„Krisztus meghalt mindenekért, hogy a kik élnek, ezután ne éljenek magoknak, hanem annak, a ki Ő érettök meghalt és feltámadott.” (2Kor 5,15.)
Rólad emlékezem e nevezetes napon, megváltó Krisztusom!
E napon feszítettek téged keresztfára, téged, kinek szájában álnokság nem találtaték. Szörnyűség, hogy oly dühösen üldöztek téged a rossz emberek, – de imádandó vagy te, hogy kész valál meghalni az igazságért!
Adj nekem is erőt, megváltó Krisztusom, hogy én is bizonyságot tehessek az igazságról. Én is találkozhatom még Júdásokkal, Kajafásokkal, Pilátusokkal; mert a mai világban is vannak ezekhez hasonló gonosz emberek, – adjad, óh Jézus, hogy akkor lelked elevenítsen s állhatatosságra vezéreljen. Nem feszítenek ugyan már ma senkit keresztre, de azért még ma is gyakran megesik, hogy az igazságért küzdő jó ember halálra hurcoltatik.
Óh, kedves Jézus, cselekedjed, hogy akik az igazságot terjesztvén az emberiség közjaváért munkálkodnak, minél kevésbé üldöztessenek, és ha üldöztetnek s halálra kerestetnek, bátran megharcolhassák a nemes harcot, s hitüket mindvégig megtarthassák.
Cselekedjed, hogy én is tántorgás nélkül járhassak nyomdokaidon, és ha utol nem érhetlek is, legalább távolról követhesselek. Vezess mindinkább kötelességeim ismeretére s emberi méltóságom érzésére. Győzz meg afelől, hogy bármily kicsiny s észrevétlen tagja vagyok is az emberiség nagy családjának, azért én sok jót tehetek s kell is tennem, hogy hű tanítványod lehessek.
Buzdíts felebarátaim szeretetére, hogy úgy tekintsem őket mint testvéreimet, s jóllétükért – ha a szükség úgy kívánja – meghalni is kész legyek, mint kész voltál Te, óh emberek dicső Megváltója! És minthogy legszívesebb igyekezetem mellett is sok részben gyarló és bűnös ember vagyok: piros véred, – mely Golgotán a megátkozott földre hullott – legyen rám nézve a Mennyei Atya irgalmának bőséges forrása, melyből a bűnbocsánat édes reménye buzogjon számomra, hogy nyugodtan hordozhassam keresztemet, s halálom idején bizodalommal ajánlhassam lelkemet a Mennyei Atya kezeibe, mondván:
„Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet!”
Ámen!