„Jézus pedig mondá: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Luk. 23,34).
a) A közbenjáró Jézusnak imája! Végignéz az üvöltő, hálátlan népen, s végtelen nyomorultnak látja a tömeget; a kurta tekintetű, elborult lelkű tömeg ott zavarog, mint egy kígyófészek, mint férgek a porban, a sárban, s fölöttük ez a szárnyaló szeraf, aki az Isten irgalmát kéri s a fölismerés napsugarait hinti a sötétségbe: „Atyám …”! Vakmerő szó! Első szava Krisztusnak a keresztfán; ennyi keserűségtől s kegyetlenségtől körülözönölve, édes, erős lelke megtalálja az alkalmas szót, „Atyám”. Fiad vagyok, különb vagyok, szívedből s nem a föld sarából veszem érzéseimet; lelked, s nem a vér, mely bosszút kér s önmagát keseríti, szól belőlem: „Bocsáss meg nekik…! Rászorulnak; hitványak lévén kimondhatatlanul. Bocsáss meg nekik…! Add, hogy lelkem nagysága nevelje ki őket törpeségükből, s isteni érzéseimtől fölocsúdjanak állati ösztönösségükből!
b) „Nem tudják, mit cselekszenek”. A kereszt alatt ez előttünk világos; nem tudják, hogy mit tesznek, mily éjben állnak és Istentől mily távol járnak. Nem tudják, bár rászolgáltak; elfordultak a naptól és sokszoros éjfélt vontak le magukra hidegségük, közönyük, elfogultságuk, gyűlöletük révén. Uram, bocsáss meg nekik s árassz rájuk tiszta, nemes, jóságos érzéseket; azoktól kivilágosodik értelmük is. Enyhítsd meg őket, hogy igazságod megközelíthesse őket. A gyűlölet, a harc, az uszított lelkület nem talál rá az Isten útjaira, mert sekélyes, rohamos, piszkos és egyoldalú irányzat. Ellenségeskedést ápol magában és nem érti meg a Fölségest. Mikor vétkezem s ingerért, ösztönért, kurta tekintetért megtagadom az Urat, én is őrületesnek bizonyulok. Vétkezni a fölséges Isten ellen átok és őrület. – Ezt akarom szem előtt hordozni; ekkor tudom majd, hogy mit cselekszem!
c) Megmondotta nekünk Jézus többször, hogy ki nekünk az Isten. Megdicsőítve Pétertől, tanítványai körében, mondotta: Nem a test és vér jelentette ki azt neked, hogy én az Isten fia vagyok, hanem az „én Atyám”. – Imádkozni tanított és mondotta: Ti pedig így imádkozzatok: Mi Atyánk. Megdicsőülve Lázár föltámadásában, a hatalom ihletében mondá: Hálát adok neked, Atyám! Búcsúzva, az örök dicsőség perspektívájában hirdette: elmegyek Atyámhoz. De ugyancsak az olajfák kertjében földre borulva és a kereszten kétszer hirdeti, hogy az Isten az ő Atyja, itt is, most is atyja. Az egyik nekünk szól: Atyám, bocsáss meg nekik… A másik önmagának szól: Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet. – Ha szenvedek, ha üldöznek, akkor is ez az én imám s örömöm: Atyám, Atyám!