„Kiméne pedig Jézus, töviskoronát viselvén és bíborruhát. És mondá nekik Pilátus: Ime az ember!” (Ján. 19,5).
a) Pilátus a nép elé vezeti a megostorozott és töviskoszorúzott Úr Jézust, és mindenki láthatja az Isten legszeretőbb és legtüzesebb kinyilatkoztatását. Van itt is csipkebokor s tövis, van tűz, tüzes vér, van lángoló szeretet, van szent föld, Krisztus vérével behintve, s a kinyilatkoztatás szava hangzik: Ecce homo! Ime mennyire alázta meg magát, ember lett, sőt szenvedő, elkínzott ember lett! Nézzünk arcába. Verjen gyökeret lábunk; nem moccanhatunk, hisz az ő vérét taposnók; nézzünk föl hozzá az imádás, a borzalom, a viszontszeretet viharos érzelmeivel. Ez az arc beleég lelkünkbe; ez a szenvedés és szeretet áthasítja szívünket. Ah Uram, édes Uram, hogy épen így jöttél, így tekintettél reám a szeretetnek ez önfeledésével, te édes, fölséges, imádandó ember! Hogy tárod ki szánakozó szívednek világát, te édes szamaritán! Ah Uram, nagy a te érdemed; a te arcod az Isten kegyelmének és mértékének és erejének szimboluma! Semmi sem állhat ellen neki! Mindenki nyerhet már bármily nagy kegyelmet. Ami tövis volt, abból virág lehet, ami rongy volt, királyi palást lehet; ami seb volt, tiszta szépség lehet Krisztus keze által.
b) „Ecce homo” – mondja Pilátus. Ime a szegény, elkínzott ember. Ne bántsátok, könyörüljetek rajta! Jó ember, szeretett, jót tett, segített; szeressétek viszont, vagy legalább sajnáljátok meg. – „Ecce homo” – mondja mennyei Atyánk, – akit küldtem nektek, hogy segítsen rajtatok a nagy Bethezdában; van segítőtök; nem kíméli magát! Látjátok ebből, mennyire szeretlek titeket; reá hárítottam bűneiteket; nem kíméltem én sem őt. – „Ecce homo” – mondja a Szentlélek – az én remekem; de ő azután önmagán kivéste, hogy mily aljas és nyomorult hatalom a bűn. A bűnös lélek is belül szomorúság és kín, seb és láz; külre meg koszorú; a világi örömök külre királyi palást, melyet moly emészt és alatta a lázas, sebzett élet senyved. Ó Szentlélek, „digitus paternae dexterae”, te Alkotónak remeklő keze, e borzasztó szimbolumban, az „ecce homo”-ban tártad elém, hogy mivé fokozta le magát az ember! Bánom, utálom a bűnt. Ezért mutattad be nekem Őt. Én pedig szintén ezért kérlek, Uram, Istenem, hogy tekints Krisztusod arcába s légy irgalmas nekem.
c) „Ecce homo”… íme a tökéletes ember! A szenvedés keretében szemlélem itt a páratlan lelki nagyságot és szépséget. Milyen kép, melyet keresztút s kínszenvedés nem bírt elhomályosítani, sőt új ragyogó fénnyel borított el. Ahogy nézzük, úgy imádjuk s kópiázzuk e képet, s mily szerencse, hogy kópiázhatjuk. Minden művészet megtermékenyül e viziótól, minden lélek fölmelegszik ez ihlettől, s teremt s alakít nyomában. Csak ő az eredeti remekmű; nem koncipiálták az evangélisták és galileai halászok, nem idealizálták Fra Angelico és Michelangelo. A legfölségesebb ethikai szépségnek s nagyságnak ez ideális képét Isten teremtette meg. Bemutatta Fiában az embert, ki „telve van” kegyelemmel s igazsággal, telve természetfölötti valósággal s történeti igazsággal.