A szebasztei negyven hős katona saját, maga állított magának örök emléket azzal, hogy mind az Úr Krisztus „jó katonájának” bizonyult.
„Negyvenen szálltunk e küzdőtérre, Urunk, hiány nélkül negyvenen érjük el az örök élet koronáját. Tiszteletreméltó a negyvenes szám, amelyet te negyvennapi böjtöddel megszenteltél. Illés negyvennapi böjttel kereste az Urat s elnyerte látomását”
Egyenként elmondhatták magukról a nemzetek apostolának szavait:
„A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét.” (2.Tim.4;7-8)
A milánói rendelet, amelyet Nagy Konstantin császár és sógora, Licínius adott ki 313-ban, megadta ugyan a keresztényeknek a vallásszabadságot, azonban nem szüntethette meg véglegesen a hivatalos keresztényüldözést a római birodalomban. A végig pogánynak maradt kegyetlen Licínius, a római birodalom keleti részeinek császára viszályba keveredett Nagy Konstantinnal, s 320 körül üldözni kezdte a keresztényeket, akiket Konstantin annyira kegyelt. Templomokat rombolt le, püspököket küldött számkivetésbe, udvarából eltávolított minden keresztényt s a hadsereget is gyökeresen meg akarta tisztítani a keresztényektől. Hogy ez a szomorú munka milyen gyümölcsöket érlelt, erre a legmeghatóbb példa a szebasztei negyven vértanú katona esete.
Licínius Kappadóciában táborozott megbízható pogány seregével s innen küldötte szét rendeletét, amely minden katonának szigorúan megparancsolja, hogy a pogány isteneknek áldozatot mutasson be; hadd váljon meg, akad-e köztük meggyőződéses keresztény. Az örményországi Szebaszte városában állomásozó 12. légió ( = ezred) negyven keresztény katonája ezt megtagadja. Csupa erő, csupa fiatalság, csupa elszántság, csupa hit ez a negyven hős. Hiábavaló eddigi vitézségük dicsérete, hiába az előléptetéssel való kecsegtetés, hiába a bilincs, a kínzás s a tömlöc, hiába a halálbüntetéssel való fenyegetődzés: pogány áldozatot nem mutatnak be, hanem kitartanak hitük mellett.
„Ha annyi szenvedést állottunk ki a császár szolgálatában s ha életünket kockáztattuk a hazáért, miért ne tennők meg mindezt üdvösségünkért a császárok császárának szolgálatában”
Ezzel a hithűséggel szemben meddő minden fenyegetődzés és rábeszélés; ezért elhangzik a kegyetlen bírói ítélet:
„Ruhátlanul addig állnak majd hideg vízben – kemény tél volt -, amíg meg nem fagynak. De akármelyik pillanatban segíthetnek magukon. Csak ott kell hagyniok a hideg tavat, a szomszédban meleg fürdő s azontúl külön császári kegy várja őket”. Ez a bírói végzés egyiküket sem rettenti meg.
Az ítélet végrehajtása egy kivételesen hideg éjjel történt. Beugrattak a jeges vízbe mind egy szálig. S mindnyájának egy volt az imádsága:
„Negyvenen szálltunk e küzdőtérre, Urunk, hiány nélkül negyvenen érjük el az örök élet koronáját. Tiszteletreméltó a negyvenes szám, amelyet te negyvennapi böjtöddel megszenteltél. Illés negyvennapi böjttel kereste az Urat s elnyerte látomását”.
Az Úristen meghallgatta az állhatatosság hőseinek imáját: megmaradtak negyvenen, de nem egészen úgy, mint ők gondolták. A pogány őrség aludt, s csak a soros őr virrasztott. Egyszer csak azt látja, hogy az imádkozó katonákat erős fényesség veszi körül, angyalok ereszkednek alá és sorban megkoszorúzzák őket egészen úgy, amint diadal után a hadvezér szokta kitüntetni hős katonáit. Megolvassa a csodálatos koszorúkat és csak harminckilencet talál.
„Negyvenen vannak, hol az utolsónak koszorúja ” – kérdezi. S amint ezen eltünődik, megkapja a választ. A hős csapatban akadt egy gyáva, aki nem állta a hideget; kiugrott a jeges tóból s a meleg fürdő felé tartott. A harminckilenc nagy fájdalommal nézte a zászlóhagyót, aki így elesett a vértanúság koronájától s még nyomorult földi életét sem tudta megmenteni: hirtelen szörnyethalt.
De szomorúságuk csakhamar örömre fordult. A drámai fordulatokban gazdag néhány perc az ébren lévő őrben nagy elhatározást érlelt. Felrázta az alvó őrséget, hangos szóval megvallotta, hogy ő is hívő keresztény, levetette ruháját s odaállt a harminckilenchez ő is, hogy megkapja a negyvenedik koszorút.
Erre a csodálatos fordulatra a parancsnok a félig halott negyven vértanút kihuzatta a tóból s vasdoronggal összetörette csontjaikat. Mind meghalt; csak a legfiatalabb Melithóban volt még szemernyi élet. Ott állott mellette fájdalomtól megtört, de hitben élő anyja. Ajkáról nem a fájdalom, hanem a hit szava hangzott:
„Fiam, tarts ki még kis ideig, az Úr Krisztus az ajtónál áll és segít”.
Amikor aztán a 39 holttestet föltették a halottas kocsira, hogy máglyára vigyék, csak az ő fiát hagyták ott: hátha magához tér és hittagadásra lesz bírható. Egy pillanatig sem habozott, hanem vállára vette mártír fiát s elszántan lépkedett a kocsi után, míg az végre ölelő karjai közt adta ki lelkét. Odarakta fia holttestét a máglyára a többi mellé, hogy akik a hitben és állhatatosságban végig együtt voltak, itt is együtt legyenek. Hiába szórta szét aztán maradványaikat a folyóba a pogány kegyelethiány, együtt maradtak mindvégig. A hagyomány, amely szinte egykorú vértanúságuk idejével, tud róla, hogy a negyvennek együttes temetést kérő végső akarata megvalósult:
földi maradványaik a folyóban csodálatos módon egy helyre tömörültek, s keresztény testvéreik együvé helyezték a dicső föltámadás napjára.
A háborúban elesett hősöknek szobrokat állítanak s emléktáblákra írják nevüket. A szebasztei negyven hős katona saját maga állított magának örök emléket azzal, hogy mind az Úr Krisztus „jó katonájának” bizonyult.
Egyenként elmondhatták magukról a nemzetek apostolának szavait:
„A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét.”(2.Tim.4;7-8)
Szebaszta püspökének, három napon át álmában megjelentek a vértanúk, meghagyva számára, hogy csontjaikat szedesse ki a tóból. A püspök, néhány pappal együtt, éjjel, titokban a tóhoz mentek. Íme, csoda történt: a szentek csontjai, mint a csillagok, úgy világítottak a vízben! A keresztények összeszedték azokat, és tisztességgel eltemették.
Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet…)
A „negyvenes” szám
A negyven mártír a legenda szerint 320 körül, az örményországi Szebasztéban, egy tó jegén szenvedett hitéért fagyhalált. Vélhetnők, ez elég ok arra, hogy ünnepüket e fagyos időszakra tették, de nem, ennél többről van szó. Szent Balázs, akinek névünnepe (febr. 3.) – „ideális esetben”, azaz, ha húsvét a tavaszpontra esik – a böjti napok sorát nyitja meg, éppen a mondott Szebaszté püspöke volt, és a 40 vértanú előtt kis idővel, 316-ban halt a hagyomány szerint vértanúhalált. Nyilvánvaló, hogy Balázs és őt követő vértanú társai, miközben történetük ideológiai szempontból is hasznosnak bizonyult, „mellékesen” a húsvétig tartó böjt fogyó napjait jelképezték. (Éppen úgy, mint a honvédő csatában elhullt 305 és az 1 életben maradt Fabius a 306 napos római gazdasági év napjait.)
A „szent” negyvennapos időegységgel már találkoztunk korábban; Mária tisztulásának ünnepe azért került február 2-ára, mert a mózesi törvény értelmében a gyermek születését követően negyven napra tisztul meg a gyermekágyas asszony. Ez a negyven nap a keresztény naptárban egybeesik a karácsonyi farsangi bőség idejével. Az ezt követő negyven (valójában 46) napos böjtöt is a Bibliából eredezteti a keresztény gondolkodás. Az evangéliumok szerint Jézus épp ennyi időt töltött böjtöléssel a pusztában nyilvános fellépése előtt. Közfelfogás szerint emiatt parancsolt böjtöt és bűnbánatot az egyház, és azért a mondott időben, mert bűnös dolog lett volna Krisztus szenvedésének és halálának közeledő évfordulója előtt nemtörődöm vidámságban pergetni a napokat. A Megváltó halála az eredendő bűnt törölte el, amihez illett a bűnbánó böjti magatartás, s megszabadulva a bűntől, a böjt után az Isten feltámadását már méltóképpen lehetett megünnepelni.
VÉRTANÚK HIMNUSZA
Siess, ó boldog vértanú, köszöntsd győzelmed ünnepét,
ma nyerted véred díjaként fejed köré a koszorút.
A világ éjéből e nap bírót, bakót mikor levert,
téged fénylő egekbe vitt, és Krisztus nyájához sorolt.
Most angyalok közt van helyed, s fehér ruhában tündökölsz:
tisztára mostad, hős tanú, véred patakját ontva rá.
Állj mellénk, könyörgő szavad Krisztus kegyelmét esdje le:
hajoljon hozzánk kegyesen s oldjon fel vétkeink alól.
Csak kis időre szállj közénk, Krisztus kegyét terjeszd ki ránk.
A bűntől terhelt szíveket bocsánat könnyebbítse meg.
Atyát, Fiát s Vigasztaló Lelkét dicsérjük szüntelen,
ki dicsőséggel koronáz örökre téged odafenn. Amen.
IRGALMAS JÉZUS
Liguori Szent Alfonz imája
Ó, irgalmas Jézus, hallgass meg engem!
Szívednek kegyelme térítsen meg engem!
Szívednek fénye világosítson meg engem!
Szívednek fájdalma indítson meg engem!
Szívednek sebe fogadjon be engem!
Szívednek vére engeszteljen ki engem!
Szívednek érdeme szenteljen meg engem!
Szívednek keresztje erősítsen engem!
Szívednek töviskoronája díszítsen engem!
Szívednek irgalma karoljon fel engem!
Szívednek szelleme éltessen engem!
Szívednek tüze hevítsen engem!
Szívednek lángja gyullasszon föl engem!
Szívednek szeretete ragadjon el engem!
Szívednek méltósága emeljen föl engem!
Szívednek dicsősége dicsőítsen meg engem!
Szívednek szemlélete változtasson meg engem!
Szívednek öröme lelkesítsen engem!
Szívednek birtoka elégítsen ki engem!
Szívedben élni-halni engedj, kérlek!
Ó, Jézusom, szeretni csakis téged!
Ó, édes Szív, hadd éljek boldogul,
E földön most s örökké majd ott túl! Amen.