a) „Sokan hamis tanúságot mondának ellene és nem voltak egyezők a bizonyságok. És fölkelvén közepett a főpap, kérdezé Jézust, mondván: Semmit sem felelsz-e azokra, miket ezek ellened mondanak? Ő pedig hallgata” (Márk 14,56). Krisztus szenvedésének szelleme ki van fejezve szentséges arcán. E megrendítő képen néma az ajak; szelíd, bánatos a szem; szomorú s szenvedő az arc; hanem ez a szenvedés is felsőbb szépségtől van átjárva: az a türelem. Türelmének ékesszóló kifejezése az ő néma ajka. A lélek fönségét mi sem hirdeti annyira, mint ez a némaság, melybe a szenvedő merült. Ez az ember, kit úgy ismertek, hogy „hatalmas tettben és beszédben”, most szótlanul tűri a rágalom s gyűlölködés kínját.
b) Vessünk egy tekintetet az ő szelíd, szomorú arcára. Sokszor igyekszünk el nem árulni érzéseinket; de mily nehéz ez ép azokkal, melyeket igazságtalanság, sértés, erőszakoskodás támaszt szívünkben. Nézzünk Krisztus szentséges ábrázatára, arra az imádandó, komoly képre, melyen áttetszik a szenvedő, türelmes lélek. Nincs az a halvány tavaszi pirkadás, amilyen halvány volt ez álmatlan arc nagypéntek reggel – még halványabb, mikor az ostorcsapások alatt vért vesztett; a kereszt láttára föléledt keveset, mintha az imádság mosolya lebbent volna el reszkető ajkairól; a keresztúton a végkimerülés teszi lelkiebbé fáradt arckifejezését; végre a keresztfán teljesen elcsigázva a mély imádás csendjébe merül. Ó Istenem, nemde fölségesebb ez, mint a holtak föltámasztása? S mily diadalmas erő ez a szenvedő türelem. Tekintsünk e győzelmes szenvedésnek arcába; úgy kell tűrnünk, hogy lelkünk le ne törjék; ez a türelem.
c) „Ismét kérdé őt a főpap és mondá neki: Te vagy-e Krisztus, az áldott Istennek Fia? Jézus pedig felelé neki: Én vagyok; és látni fogjátok az emberfiát ülni az Isten erejének jobbján és eljönni az ég felhőiben” (Márk 14,61) Az arculcsapott ember kimondta a zsidó nép legfőbb hatósága előtt, hogy ő az Istenfia; óvta bíráit, hogy ő az örök bíró. Kilépett lelkének egész erejével s hatalmával, hogy e helyzetnek, az ellentétek ez őrületének ura legyen: Nagytanács, népemnek s reményeimnek hivatalos képviselője, mérhetlenül messze esnek egymástól a ti gondolataitok s az Isten gondolatai; rémületes a fejlődés e sötét útja, melyen Isten nevében járok, de mégis bizonyságot teszek, oly igazat, amily vakmerőt, én, én a meggyalázott ember, vagyok az Istenfia! – Borzasztó kinyilatkoztatás, hihetetlen vizió; igazán nem emberi gondolatok és utak. De hogy ilyen vagyok, a szenvedő szeretetnek végleges diadala miatt vagyok ilyen; isteni ez a kín és áldozat, mely az Isten fiát kötélre fűzte, taposta és arcul ütötte. – Imádunk téged édes, isteni Megváltó, te megrendítő és vigasztaló kinyilatkoztatása a szeretetnek; mi már értünk téged s könnybelábbadt szemekkel nézünk föl rád. Hála, hála neked!
d) „A főpap pedig megszaggatván ruháit, mondá: Minek kívánunk még tanúkat? Hallottátok a káromlást; mit ítéltek? Kik mindnyájan halálra méltónak ítélték őt” (Márk 14,63). Jézus szívén mély, szentelt fájdalom nyilall át; tudta ő azt, hogy mi lesz vége, de azt úgy hallani szemtől-szembe, hogy méltó a halálra, az megrendítette az élet szeretőjét, a virágos lelkű Jézust. Lelke mély alázattal leborult az élet s halál Ura előtt s fölajánlotta magát neki; íme jövök, jövök meghalni. Méltó vagyok a halálra, mert a világ bűnét hordozom; méltó vagyok, hogy összetörj, s összetört lelkem a leszakított élet illatát lehelje feléd s megengeszteljen téged! De én is leborulok előtted Jézusom, ki értem elfogadod e halálos ítéletet; az én ítéletem az, s te viseled helyettem. Te meghalsz értem, én élek érted! A halál hatalmával karoltál át engem! Köszönöm imádott Szeretője lelkemnek!