a) „Azok pedig rája veték kezüket és megfogák őt” (Márk 14,46). Ime, a mi megkötözött rabunk. Jézus érzi a gyalázatot: mint latorra, úgy jöttetek ki kardokkal s dorongokkal engem megfogni. Ti rabjai a sötétségnek s szolgái az alávalóságnak, megkötözitek azt, ki egyedül szabad köztetek. Jézus, a szeretet rabja, most bűneink miatt a gonoszságnak s gyűlöletnek foglya lett, akit meghurcolnak s a világból kiüldöznek. Ó szegény, szomorú, imádandó rabunk! Júdás eladott a szolga áráért, mert az Irás mondja, ki szolgáját megöli, 30 sziklust fizet; érted már megfizettek, tehát kiüldözhetnek. A rabszolgasors a te végzeted; törvény nem véd, s barbár szívtelenség tombol ellened! Mily szegény s elhagyatott lettél! – Jézus fölajánlja fogságát a mi rabságunkért. Nyomában Szent Paulin elhagyja Szent Félix sírját s dómját, s a patricius az özvegy fiáért a barbárnak szolgált; Szerápion a főváros könnyűvérű lakóinak élveit élvezte, azután eladta magát s megmentett két lelket; Szent Vince rabságában megtérítette a renegátot. Krisztust is megkötözik, hurcolják, bántalmazzák, hogy bűneink köteleit megoldja. Csókolom köteleidet s szétszakítom a bűn kötelékeit.
b) „Akkor tanítványai elhagyván őt, mindnyájan elfutának. És a főpaphoz vivék Jézust és egybegyűlének mind a papok és írástudók és vének” (Márk 14,58). Ez is bevonulás; mily ellentét e közt s a pálmavasárnapi bevonulás közt! Mily sötét s vigasztalan, s mily nehéz ez az út! Az áprilisi éj most is leheli az olajfák s pálmák s a fakadó lombok illatát, de az emberi szívek rögbe fagytak. Jeruzsálem kegyetlen lett, mint a struccmadár a sivatagban. Jézus fölsége nem vált ki most tiszteletet, szomorú arcát méltán fátyolozza az éj; szeretete nem vált ki viszontszeretetet. Rémületes az ember fordulása kegyelemből bűnbe, életből halálba, meleg szeretetből érzéketlenségbe, ragaszkodásból gyáva elhagyásba! Jézusom, ha e szerencsétlen fordulatok el is járnak itt lelkünk fölött, kérlek, segíts, hogy hűségre, kitartásra szert tehessünk s legalább a kegyelem állapotában kitarthassunk. Te betegje vagy szeretetünk szeszélyének, ó adj hűséges szeretetet.
c) „A főpap tehát kérdezé Jézust az ő tanítványai és tudománya felől. Felelé neki Jézus: Én nyilván szólottam e világnak; és mindenkor a zsinagógában tanítottam és a templomban, és rejtekben semmit sem mondtam. Mit kérdezesz engem? Kérdezd azokat, kik hallották, mit beszéltem nekik” (Ján. 18,19). Jézus a tanács előtt áll megkötözve; szegény rab, fölséges lélek. Szabad a beszéde, mert tiszta az öntudata; élete mint a napvilág; fölemelt fővel s mégis alázattal áll itt. Ez a legfőbb méltóság, ez királyi kenet és legszebb koszorú. – Kérdezd meg az embereket, – mondja, – ki lett hitványabb, ki alávalóbb nyomaimban, ki lett rosszabb, ki bűnösebb tanaimtól? Inficiáltam-e vagy életet adtam? Kérdezd meg a világot; ne engem, a rabot. „Rejtekben” nálam semmi sincs; az én életem világítélet; győzelmes világítélet, mely hitelesít engem s útjaimat. Ó Jézus, te legyőzted a világot. Mi a kötél, a katona, a tanács veled szemben?! Idegeimen végigfut valami szent borzongás a fölséges benyomásaitól.
d) „Midőn pedig ezeket mondotta, egy az ott álló poroszlók közül arculcsapá Jézust, mondván: Igy felelsz-e a főpapnak?” (Ján. 18,22). A szabadság ez erőteljes szava sértően hangzott a gazok ítélőtermében, a gyűlölködés s irígység kathedrái megrendültek tőle. A szabad, isteni ember önérzetes gondolata vihart támasztott a csúszó-mászó szolgalelkek gyülekezetében, s a szolga arculcsapja az Urat. Jézus alázatának borzalmas megvilágítása, s Jézus szól, protestál, de nem sértően, és megbocsát. Álljunk apró és nagy sérelmeinkkel s nehezteléseinkkel a mi meggyalázott s értünk megalázódott Jézusunk elé. Sok a neheztelésünk s nagy a kényességünk. Legyünk elnézők és kíméletesek, hogy szabadok legyünk. Mint a kavics a Duna ágyában gördül, törődik, simul: úgy az emberek az élet folyamában.