Egyszer Jézus az úttól fáradtan letelepedett Jákob kútja mellé, közel a szamariai Szikar városhoz. Tanítványai bementek a városba, hogy eleséget vásároljanak. Közben egy szamariai asszony jött, és Jézus beszélt hozzá az eljövendő megváltásról. Midőn a tanítványok visszatértek, így szóltak: „Mester, egyél.” Jézus ezt mondotta: „Van ennivalóm, amiről ti nem tudtok. Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött és hogy elvégezzem az ő művét.” (Jn 4,5-34)
Jézus mindig az Atyára gondolt. Ha az ég madarait vagy a mezők liliomait szemlélte, ha a nép között, tanítványai vagy a bűnösök között volt, mindig az Atya volt a szeme előtt. Jézus az Ő mennyei Atyját mindenek fölött szerette. Szíve mindenkor érette égett a szeretettől, soha még emberi szív a mennyei Atyát ennyire nem szerette. A szeretet arra ösztönözte Jézust, hogy Atyjához imádkozzék. Gyakran elvonult az emberektől, hogy a csendességben Atyjával beszéljen, sokszor egész éjszakákat imádságban töltött. Az ímádság lángja sohasem hunyt ki az Ő szívében.
Jézus szeretete az Atya iránt főként abban nyilvánult meg, hogy végbe vitte Atyja akaratát. Engedelmesem megtette, amit kívánt tőle az Atya és alázattal fogadta, amit az Atya küldött neki. Fáradhatatlanul munkálkodott Atyjának dicsőségéért. Beteljesült az Írás szava benne: „Buzgóság emészt el házadért.” (Jn 2,17)
Jézus mindig engedelmeskedett Atyjának. A Sátán nem tudta Őt elcsábítani, noha elővette minden hatalmát. Jézus egészen bűn nélkül való. Ö a legszentebb az emberek között.
