Kétségtelen, hogy Krisztus több érdemet most nem szerezhet, mert az érdemszerzés csak a halál pillanatáig lehetséges, de szerzett érdemei megmaradnak. Mert „ennek a Főpapnak, mivel örökre megmarad, örök papsága van. Ezért örökre is üdvözítheti azokat, akik általa Istenhez közelednek”.
Szent Pál különös gondot fordít arra, hogy kimutassa: Krisztus most az égben mint Főpap közbenjár értünk: „Jézus mint elöljárónk, miérettünk lépett be az égbe”. Azért ül az Atya jobbján, hogy „az Isten színe előtt megjelenjék értünk”. „Mindenkor él, hogy értünk közbenjárjon.”
Mivel ő a mi fejünk, Krisztus szüntelenül bemutatja értünk Atyjának megőrzött sebhelyeit. Értékesíti számunkra érdemeit. És mivel ő mindig méltó, hogy Atyja meghallgassa, imádsága mindig meghallgatást nyer: „Atyám, tudtam, hogy mindenkor meghallgatsz”. Milyen határtalan bizalommal kell tehát lennünk e Főpap iránt, aki az Atya szeretett Fia, a mi vezérünk és fejünk, aki részesít bennünket összes érdemeiben és elégtételében!
Megtörténik néha, mikor gyarlóságunk, nyomorúságunk, hibáink súlya alatt nyögünk, hogy felkiáltunk az Apostollal: „Én szerencsétlen ember! Két törvényt érzek magamban, a bűnös kívánság törvényét, mely a rossz felé vonz, és Isten törvényét, mely a jó felé hajt. Ki szabadít meg ebből a küzdelemből, ki segít győzelemre?” Halljuk Szent Pál válaszát: „Isten kegyelme, amelyet a mi Urunk Jézus Krisztus érdemelt ki és adott nekünk”. Mindent megtalálunk Krisztus Jézusban, ami szükséges ahhoz, hogy győzzünk itt a földön várva a végső győzelmet a dicsőségben.
Bárcsak mélységes meggyőződésünk lenne, hogy Krisztus nélkül tehetetlenek vagyunk, viszont mindenünk megvan őbenne! „Miképp ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk?” – Magunktól gyengék vagyunk, nagyon gyengék. A lelkek világában sokféle gyarlóság van; de az nem ok arra, hogy elcsüggedjünk. Ezek a gyengeségek, ha nem szándékosak, inkább jogcímet jelentenek Krisztus irgalmasságára. Nézzük csak azokat a szerencsétleneket, akik szánalmat akarnak kelteni azokban, akiktől alamizsnát koldulnak. A helyett, hogy elrejtenék szegénységüket, kiteregetik rongyaikat, mutogatják sebeiket. Ezért számítanak a járókelők könyörületére és szeretetére. Nekünk is, mint azoknak a betegeknek, akiket Júdeában hozzávittek, elismert, bevallott, Krisztus szeme elé tárt nyomorúságunk szerzi meg irgalmát. Szent Pál mondja, hogy Krisztus Jézus maga is érezni akarta gyöngeségeinket – a bűnt kivéve, – hogy szánni tudja őket. És valóban, többször olvashatjuk az evangéliumban, hogy Jézus „szánalomra indult” a szenvedések láttára, melyeknek tanúja volt. Szent Pál hangsúlyozottan hozzáteszi, hogy Krisztus ezt a részvétet dicsőségében is megtartja; majd így fejezi be: „Járuljunk azért bizalommal trónja elé”, mely „a kegyelem” forrása: mert ha ezekkel az érzelmekkel megyünk hozzá, „irgalmasságot nyerünk”.
