Krisztus mintaképünk műveiben is.
Láttuk, mennyire ember volt; de azt is elmondhatjuk, mennyire emberként cselekedett.
Az Úr Jézus ebben is minden szentségnek tökéletes, mégis megközelíthető példaképe. Hasonlíthatatlan fokban gyakorolta az összes erényeket, amelyek csak ékesíthetik az emberi természetet, legalább is azokat, amelyek összeférhetők voltak isteni természetével.
Tudjuk, hogy a megszentelő kegyelem a magasztos erényeknek és a Szentlélek ajándékainak egész sorát adta Krisztus lelkének. Ezeknek az erényeknek a kegyelem volt a forrása. Jézus élete folyamán egész tökéletességükben megnyilatkoztak. Biztos, hogy nem volt meg benne a hit. Ez az isteni erény csak abban a lélekben lehet meg, aki nem élvezi még az Isten látását. Krisztus lelke azonban színről-színre látta Istent; nem hihetett hát abban az Istenben, akit látott. De megvolt benne akaratának odaadása, amely szükséges a tökéletes hithez, továbbá Istennek, a tévedhetetlen ősigazságnak tartozó tisztelet és imádás. Ez a készség igen nagy fokban volt meg Jézus lelkében.
Krisztusban tulajdonképpen a remény erényéről sem beszélhetünk. Nem remélhetjük azt, amit már bírunk. A remény isteni erényével vágyódunk Isten bírására és bízunk abban, hogy megkapjuk a szükséges kegyelmeket, amelyekkel eljuthatunk hozzá. Mivel azonban Krisztus lelke egyesült az Igével, telve volt istenséggel, azért nem lehetett meg benne a remény. Ez az erény tehát csak olyan értelemben lehetett meg Krisztusban, hogy vágyódhatott és valóban vágyódott is szent embersége megdicsőülésére, arra a járulékos dicsőségre, amely megillette feltámadása után: „Dicsőíts meg engem, Atyám”.[1] Ennek a dicsőségnek forrása és gyökere megvolt benne megtestesülése pillanatától kezdve. Egy pillanatra sugározta ki a Tábor-hegyén, de itt a földön az emberek közti hivatása arra kényszerítette, hogy haláláig elfátyolozza fényét. Krisztus kért néha külön kegyelmet Atyjától; például Lázár feltámasztásakor látjuk, hogy a legteljesebb bizalommal fordul Atyjához: „Atyám, tudtam, hogy mindenkor meghallgatsz”.[2]
Ami a szeretetet illeti, azt a legnagyobb fokban gyakorolta. Krisztus szíve a szeretet mérhetetlen kohója. Ezt a nagy szeretetet mutatja be Atyjának. Egész élete összefoglalható ezen szavaival: „Én mindenkor azt cselekszem, ami Atyám előtt kedves”.[3]
Elmélkedjünk ezekről a szavakról. Csak úgy hatolhatunk be némileg ebbe a titokba. Ez a kimondhatatlan szeretet, Krisztus Jézus lelkének Atyja iránti gyöngédsége szükségképpen következik személyes egyesüléséből. A Fiú teljesen „Atyjához” tartozik, ad Patrem, mint a teológusok mondják. Ez, ha szabad azt mondanunk, lényege. Szent embersége belesodródott ebbe az isteni áramlatba. Mivel ez az emberség a megtestesüléssel az Isten Fiának saját embersége lett, azért teljes egészében Atyjáé is. Tehát Krisztus lelkében szükségképpen alapkészségnek, állandó és bensőséges alaphangulatnak kell lennie: Atyámért élek, „szeretem Atyámat”.[4] Mivel Jézus szereti Atyját, aláveti magát minden akaratának. Mikor a világra jön, első megnyilatkozása az iránta való szeretet: „Ó Atyám, íme eljövök, hogy megcselekedjem akaratodat”.[5] Egész élete itt a földön úgyszólván ennek a kezdetnek állandó folytatása. Életében szívesen ismétli, hogy az ő tápláléka Atyja akaratának teljesítése.[6] Ezért „cselekszi mindig azt, ami kedves Atyja előtt”.[7] Mindazt, amit Atyja elhatározott számára, teljesítette „az utolsó i betűig”, azaz legapróbb részletéig.[8] Végül Atyja iránti szeretetből volt engedelmes a kereszthalálig: „Hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát és amint meghagyta nekem az Atya, úgy cselekszem”.[9] Ne felejtsük el: ha Krisztus azt mondhatta: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért”,[10] ha hittétel az, hogy meghalt „értünk és üdvösségünkért”, éppoly igaz az is, hogy Krisztus Urunk elsősorban Atyja iránti szeretetből adta oda életét. Mikor minket szeret, Atyját szereti. Atyjában lát, Atyjában talál meg minket. Saját szavai: „Én őérettük könyörgök,… mert a tieid.”[11] Igen, Krisztus szeret minket, mert Atyja gyermekei vagyunk, mert hozzá tartozunk. Kimondhatatlan nagy szeretettel szeret minket, mely meghaladja minden sejtelmünket, úgyhogy mindegyikünk elmondhatja Szent Pállal: „Szeretett engem és önmagát adta értem.”[12]
Krisztus Urunkban megvoltak továbbá az összes erények. – Szelíd és alázatos volt: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű”.[13] Ő, az Úr, aki előtt minden térd meghajlik az égen és a földön, leborul tanítványai előtt, hogy megmossa lábukat. – Engedelmes volt: alárendelte magát édesanyjának és Szent Józsefnek. Az evangélium néhány szóval összefoglalja egész názáreti rejtett életét: „És engedelmes vala nekik”.[14] Engedelmeskedett a mózesi törvénynek: szorgalmasan eljárt a templomba. Alávetette magát a törvényes hatalomnak és kijelentette, hogy „meg kell adni a császárnak, ami a császáré”.[15] Maga is adót fizetett. – Türelmes volt: hányszor adta ennek tanújelét, különösen fájdalmas szenvedésekor! – Végtelenül irgalmas volt a bűnösök iránt: magához engedte a szamariai asszonyt, Mária Magdolnát. Jó Pásztor volt, aki megkereste az eltévedt juhot és visszavezette az akolba. Lángoló buzgóság töltötte el Atyja dicsősége és érdekei iránt. Ezzel a buzgósággal űzte ki a kereskedőket a templomból és fenyegette meg a képmutató farizeusokat. – Folytonosan imádkozott: „Az egész éjtszakát imádásban tölté vala.”[16] Ki tudná megmondani, milyen volt a megtestesült Ige beszélgetése, melyet a magányban egyedül Atyjával folytatott? Milyen áhítat, milyen imádás ömlött szét lelkén?
Tehát minden erény kivirágzott benne a maga idejében, Atyja dicsőségére és a mi üdvösségünkre.
Tudjuk, hogy mielőtt az ószövetségi pátriárkák eltávoztak volna a földről, ünnepiesen megáldották elsőszülött fiukat. Ez mintegy záloga volt az égi kegyelemnek ivadékaik számára. Így olvassuk a Genezisben, hogy mikor Izsák pátriárka ünnepiesen meg akarta áldani fiát, Jákobot, megölelte és mikor megérezte a ruháiból áradó illatot, így kiáltott fel az öröm lelkesedésével: „Íme, olyan az én fiam illata, mint a telt mező illata, melyet megáldott az Úr”. És ugyanakkor elragadtatásában lehívta fia fejére a legbőségesebb égi áldást: „Adjon néked az Isten az ég harmatából és a föld kövérségéből bőséget a gabonából és borból! Népek szolgáljanak néked s nemzetségek boruljanak eléd: légy ura testvéreidnek s hajoljanak meg előtted anyád fiai; aki átkoz téged, legyen átkozott, s aki áld téged, teljék meg áldással!”[17]
Ez a jelenet képe annak az elragadtatásnak, melyet az Atya érez, mikor Fiának, Jézusnak emberségét szemléli, képe azoknak a lelki áldásoknak, melyeket azokra áraszt, akik egyesülnek vele. Krisztus lelkét, mint a virágbaborult mezőt, ékesítik az összes erények, amelyek csak szépítik az emberi természetet. – Isten végtelen; igényei is végtelenek. Mégis Jézus legkisebb cselekedete is tetszett Atyjának. – Amikor Krisztus dolgozott a szegényes názáreti műhelyben, amikor az emberekkel beszélgetett vagy megpihent tanítványaival, látszólag mindegyik egyszerű esemény volt, de Atyja láttukra így szólt: „Ez az én szeretett Fiam, kiben nekem kedvem telt”.[18] És hozzátette: „Őt hallgassátok”, azaz reá nézzetek és utánozzátok: ő a mintaképetek. Kövessétek: ő az út és mindenki csak őáltala jut el hozzám. Mindenki csak őbenne részesül áldásaimban,[19] mert ennek teljességét neki adtam, mint ahogy „neki adtam a nemzeteket örökségül”.[20] Miért tetszett Jézus ilyen végtelenül a mennyei Atyának? Mert Krisztus minden tette tökéletes volt és cselekedetei a legmagasztosabb erények megnyilvánulásai voltak; de legfőképpen azért, mert Krisztus minden cselekedete, bár magában véve emberi cselekedet, forrásában isteni volt.
Ó, Krisztus Jézus, malaszttal teljes, minden erény példaképe, szeretett Fiú, akiben kedve telt az Atyának: légy egyetlen tárgya szemlélődésemnek és szeretetemnek. Mindent „szemétnek tartsak”,[21] hogy egyedül csak benned teljék örömem. Téged keresselek, hogy utánozzalak és veled s általad mindenben kedves legyek Atyád előtt!
[1] Jn 17,5
[2] Uo. 11,42
[3] Uo. 8,29
[4] Jn 14,31
[5] Zsid 10,7
[6] Jn 4,34
[7] Uo. 8,29
[8] Mt 5,18
[9] Jn 14,31
[10] Uo. 15,13
[11] Uo. 17,9
[12] Gal 2,20
[13] Mt 11,29
[14] Lk 2,51
[15] Mt 22,21
[16] Lk 6,12
[17] Ter 27,27
[18] Mt 3,17
[19] „Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja… megáldott minket Krisztusban minden mennyei lelki áldással.” Ef 1,3
[20] Zsolt 2,8
[21] Fil 3,8