„Isten kiválasztott minket Krisztusban a világ megteremtése előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk előtte a szeretetben. Eleve arra rendelt minket, hogy fiainak fogadtassunk Jézus Krisztus által, s így teljesedjék akaratának jóságos szándéka és magasztaltassék kegyelmének dicsősége, mellyel minket szeretetébe fogadott szeretett Fia által.”[1]
A ránk vonatkozó isteni tervet ezekkel a szavakkal jelöli meg Szent Pál apostol, aki a harmadik égig ragadtatott, és akit Isten mindenki közül kiválasztott, hogy – mint maga mondja, – „felvilágosítson mindenkit az Istenben öröktől fogva elrejtett titkok célszerű elrendezéséről”. Valóban, a nagy apostol fáradhatatlanul dolgozott, hogy megismertesse azt az örök üdvösségtervet, melyet Isten maga alkotott lelkünk megszentelésére. Mért irányult az apostol minden törekvése arra, hogy – mint maga mondja, – „felvilágosítson mindenkit az isteni tervek elrendezéséről?”[2]
Mert egyedül csak Isten, üdvösségünk szerzője és megszentelődésünk forrása tudta megismertetni velünk, mit kíván tőlünk, hogy őhozzá eljussunk.
Vannak az istenkereső lelkek között, akik csak nagy fáradsággal jutnak el hozzá.
Egyeseknek nincs határozott fogalmuk az életszentségről. Nem ismerik az örök Bölcsesség megvonta tervet, vagy nem törődnek vele és ilyen vagy amolyan, saját értelmükben született elgondolásban látják a szentséget. Egyedül akarják önmagukat irányítani. De önmaguk gyártotta tisztán emberi gondolataikhoz ragaszkodva eltévednek. Ha nagy léptekkel haladnak is, csak az Istentől megjelölt igaz utakon kívül. Saját ábrándjaik áldozatai ezek, akiktől már Szent Pál óvta az első keresztényeket.[3]
Másoknak tiszta fogalmaik vannak ugyan e kérdés egyes részleteiről, de összefoglaló képük hiányos. A kicsiségekben elveszve nincs átfogó látásuk és gyakran egy helyben járnak. Életük igazán fáradságos a folytonos nehézségek miatt. Munkájukból hiányzik a lendület és öröm és legtöbbször nem is ér el nagyobb eredményeket. Mert ezek a lelkek vagy nagyobb fontosságot tulajdonítanak cselekedeteiknek, vagy kevesebbre becsülik őket, mint tulajdonképpen megérdemlik.
Rendkívül fontos tehát, hogy – mint Szent Pál apostol mondja, – „az úton fussunk, nemcsak úgy bizonytalanra”,[4] hanem „úgy, hogy elérjük a célt”.[5] Rendkívül fontos, hogy a lehető legtökéletesebben megismerjük az életszentség isteni gondolatát és a legnagyobb gonddal fontolóra vegyük az Isten meghatározta üdvösségtervet, mert csak így alkalmazkodhatunk hozzájuk és csak így érhetjük el őt. Valóban, üdvösségünk és életszentségünk csak ezen az áron válik valóra.
Ilyen komoly tárgyban, ilyen életbevágóan fontos kérdésben Isten szemével kell mindent néznünk és mérlegelnünk. – Isten mindennek lényegébe lát és a szerint ítél meg mindent; ítélete minden igazság legfőbb normája. „Nem saját ízlésünk szerint kell megítélnünk a dolgokat, – mondja Szalézi Szent Ferenc, – hanem Istené szerint. És ez nagy szó, mert ha saját akaratunk szerint vagyunk szentek, igazában sohasem leszünk azok. Isten akarata szerint kell szentekké lennünk.”[6] Az isteni bölcsesség végtelenül felülmúlja az emberi bölcsességet. Isten gondolatai termékenyebbek, mint minden más teremtett gondolat. Ezért az Istentől kigondolt terv olyan bölcs, hogy célja nem hiúsulhat meg saját belső elégtelensége miatt, hanem csak a mi hibánkból. Ha engedjük, hogy az isteni gondolat teljes erővel dolgozzék bennünk, ha magunk is szeretettel és ragaszkodással alkalmazkodunk hozzá, végtelenül termékeny lesz, úgyhogy a legmagasztosabb életszentségre is elvezethet bennünket.
Szemléljük hát a kinyilatkoztatás fényénél Isten reánk vonatkozó üdvösségtervét. Ez a szemlélődés lelkünk számára a világosság, erő és öröm forrása lesz.
Először általánosságban foglaljuk össze Isten üdvösségtervét, azután részletesen kifejtjük Szent Pál föntebbi szavai szerint.
[1] Ef 1,4-6
[2] Uo. 3,8-9: „Nekem jutott osztályrészül a kegyelem, … felvilágosítani mindenkit, miként vált valóra a titok, mely öröktől fogva el volt rejtve az Istenben”.
[3] Kol 2,8
[4] 1Kor 9,26
[5] Uo. 24
[6] Levél Brulart elnökhöz, 1606. szeptember 15. Munkái (a d’Annecy Visitatio kiadása), 13. kötet. 213. l.
