A HITÉRZÉK (SENSUS FIDEI) MEGTISZTÍTÁSÁÉRT
Minden erőnkkel azért küzdünk, hogy a Mi Urunk, Jézus Krisztusnak hűséges munkatársaiként alkalmasak legyünk arra, hogy általunk a katolikus vallás, hit, világnézet újra jelen lehessen a hívek számára. A mai napon megalapítottuk a Szent István Király Kápolnát, egy kis otthont, mely az idetartozó hívek Golgotája lesz, mely a Színeváltozás hegyeként a Szentháromságos Egy Isten dicsőségének szemlélésére, belső életében való elmerülésre ad majd lehetőséget. Ebben a kápolnában tisztulásnak indulhat a lelkek hitérzéke (sensus fidei). Mivel a „hit hallásból ered” (Róm 10,17) talán szükséges, hogy azokat, akik felkeresik kápolnánkat, – s akik valójában az igaz Istent keresik, – hétről hétre egy kis útravalóval is ellássuk. Így adjuk közre a SENSUS FIDEI első számát, mely szolgálja a hívek üdvét, az Anyaszentegyház felmagasztaltatását és a Szentháromság imádatát.
A TRIDENTI SZENTMISE ÉRTHETŐBB, MINT A ZSINAT UTÁNI ÚJ MISE
„Olyan volt, mintha életemben először vettem volna részt szentmisén.” – mondta egyszer az egyik lelkigyakorlatozó, aki először volt tridenti misén. Feltettük-e magunknak a kérdést valaha is, hogy valóban értjük-e a szentmisét. Sokan olcsó módon vádolják a régi rítust azzal, hogy érthetetlen a hívek számára, hiszen latinul van. Ha feltennénk a kérdést a templomból kifelé pár hívőnek, hogy mit imádkozott az atya az egyes orációkban, vagy egyáltalán miről szóltak az olvasmányok, nagy valószínűséggel nem tudnának rá válaszolni. Nem azért, mert nem figyeltek, hanem azért, mert talán pont a lényegre próbáltak figyelni, csak nem hagyták őket. Egy másik ok lehet a figyelem elkalandozására, a magyar nyelv okozta hamis illúzió: mivel a mise magyarul van, mindent értek. A harmadik ok nagyon egyértelmű: a pap nem azt teszi, amit mond, vagy nem azt teszi, amit a katolikus ember hisz. Pedig a szentmise még egy pap számára is a legnagyobb misztérium, egy olyan kimeríthetetlen forrás, amely élete végéig egyszerre jelent kihívást és a mennyország előízét. A szentmise című kis füzet azokat a hívőket szolgálja, akik meg akarnak tanulni részt venni a szentmisén, akik nem elégszenek meg azzal a tudattal, hogy a minden héten egyszer kifejezik, hogy katolikus közösséghez tartoznak. Ez a kis kék füzet a szentmise minden részére egy nagyon rövid imádságot tartalmaz, amely magában foglalja az adott cselekmény mélységes misztériumát. Ezeket a régi imakönyvekben „miseájtatosságnak” nevezik. Nem kell egyet érezni, gondolni a szentmisén részt vevő minden hívőnek, hanem ezen imádságok által elmerülhetünk saját életünk Szentháromságban való szemlélésében. A szentmise egy történés: a mi megváltásunk, a golgotai keresztáldozat személyes drámája. A szentmise misztikus átélése a kulcs, hogy azt mondhassuk magunkról: tudom, mi történik a szentmisén.
A HITÜNK FOROG KOCKÁN –AZ FSSPX ELÖLJÁRÓJÁNAK LEVELÉBŐL
„Ennek a szentmisének, a mi szentmisénknek, olyannak kell lennie számunkra, mint az evangéliumi drágagyöngynek, miért készek vagyunk lemondani mindenről, amiért készek vagyunk mindent megadni.”
(…)Mindenekelőtt emlékeznünk kell, hogy a szentmiseáldozat az időbeli kiterjesztése a valaha volt legnagyobb összecsapásnak: az Isten országa és a sátán országa közötti harcnak. Ez a harc áldott Urunknak
kálváriai győzelmében csúcsosodott ki. Ezért a harcért, és ezért a győzelemért testesült meg. Mivel Urunk győzelme kereszthalála által, és drágalátos Vérének ontása által történt, megérthető, hogy ennek állandósítása is összecsapásokkal és ellentmondásokkal megjelölt. Minden katolikus hivatalos ebbe a küzdelembe. Urunk emlékeztetett minket erre, mikor azt mondotta, azért jött, hogy a világba „kardot hozzon” (Mt 10,34). Nem meglepő tehát, hogy a szentmise, mely Urunknak engesztelő áldozata általi végső győzelmét a bűn felett tökéletesen megjeleníti, maga az ellentmondás jelévé lesz.
(…) A tridenti szentmise a keresztény életnek – és ennek következtében a Katolikus Egyháznak – olyan felfogását fejezi ki és közvetíti, amely teljességgel összeegyeztethetetlen a II. Vatikáni Zsinaton kialakított egyháztannal. A probléma nem egyszerűen liturgikai, esztétikai, vagy pusztán gyakorlati. A probléma egyszerre doktrinális, morális, spirituális, egyháztani és szertartástani. Dióhéjban egy olyan probléma, mely az egyházi élet minden vonatkozását kivétel nélkül érinti. A hit kérdéséről van szó.
Az egyik oldalon van minden idők szentmiséje. Ez egy olyan Egyház középpontja, mely dacol a világgal és biztos győzelmében, mert csatája nem kevesebb, mint annak a csatának folytatása melyet áldott Urunk folytatott a bűnnek és a sátán országának megsemmisítéséért. A szentmise által s a szentmisén keresztül hívja seregének soraiba Urunk a katolikus lelkeket, megosztva általa velük keresztjét s győzelmét is. Mindebből a keresztény élet alapvetően katonás felfogása következik, melyet két sajátosság jellemez: az áldozatos lelkület, és a rendíthetetlen természetfeletti remény.
A másik oldalon áll VI. Pál miséje. Ez egy olyan Egyház hiteles kifejeződése, mely összhangba akar kerülni evilággal, és annak igényeihez kíván alkalmazkodni. Ez egy olyan Egyházat képvisel, amely végelemzésben nem tartja többé szükségesnek az evilággal való küzdelmet, mivel nem talál már benne semmi kivetnivalót. Egy olyan Egyházat jelenít meg, melynek már nincs mondanivalója a világnak, mivel már a világ hatalmasságaira hallgat. (…)
Szolgálja a július tizenhatodikai hivatalos szöveg keményszívűsége által kiváltott „sokk” a tridenti szentmiséhez való ragaszkodásunk megújítását, elmélyítését és újrafelfedezését! Ennek a szentmisének, a mi szentmisénknek, olyannak kell lennie számunkra, mint az evangéliumi drágagyöngynek, miért készek vagyunk lemondani mindenről, amiért készek vagyunk mindent megadni. Aki nem kész vérét ontani ezért a szentmiséért, az nem méltó arra, hogy bemutassa! Aki nem kész arra, hogy mindent feladjon a megvédéséért, nem méltó arra, hogy részt vegyen rajta! (…)
A Szent X. Piusz Papi Testvérület kötelessége segíteni mindazon lelkeket, akik jelenleg megrémültek és zavartak. Először is kötelességünk felmutatni nekik azt a bizonyosságot, hogy a trienti szentmise sohasem fog eltűnni a föld színéről. Ez a remény feltétlenül szükséges jele. Ezen túlmenően mindannyiunknak – akár papok, akár világi hívek vagyunk – meleg segítő kezet kell nyújtania számukra, mert ki nem vágyik megosztani az általa élvezett gazdagságot, az igazán birtoklását sem érdemli. (…)