A mai napon főpapunk bevonul a szentélybe. Az ember szemében keserű az a szenvedés, amit az áldozati oltáron el kell majd szenvednie, de Isten gondolata szerint dícső szenvedés. Míg a középkor (melynek szelleme inkább a zsolozsmában nyilatkozik meg) a „passio amara”-ról elmélkedik, addig a keresztény ókor (és a szentmise ennek az alkotása) a „passio gloriosa”-t látja és magasztalja. Csak a szentleckét kell végigelmélkednünk, hogy azután a liturgia fényében lássuk meg Krisztus szenvedését és mondhassuk: ez valóban boldogságot szerző „passio beata” volt. Tehát míg egyébként egyőttérezve részvéttel enyhítjük a „fájdalmak férfiá”-nak szenvedéseit, a szentmisében vegyük körül a kereszt trónján uralkodó királyunkat és kövessük hívását, hogy vegyünk részt papságában és áldozatában, adjuk oda a szent misztériumban vele együtt életünket az Atyának.